Ez megmagyarázta az elutasítást, de nem törölte el Tomás hónapjait, mire emberi válaszra várt.

Lucía beleegyezett, hogy Beatriz házában találkozik vele.

– Nem fogom azt mondani, hogy mindez egy alkalmazott hibája volt – kezdte Guillermo –.

Az én cégem volt.

Dicsekedtem az eredményeivel.

Az asztalra tette Tomás eredeti levelének másolatát.

– Nem tudom megváltoztatni, ami vele történt.

Mások jelentkezéseit is átnézem.

Szeretnék felajánlani egy javítást.

Az ügyvédje megbeszélheti Önnel a jelenlétem nélkül is.

– És mi van, ha nem fogadjuk el? – kérdezte Lucía.

– Továbbra is vállalom a felelősséget.

Mateo, aki ragaszkodott hozzá, hogy elkísérje, a cipőjét bámulta.

– Apám arra várva halt meg, hogy válaszolj neki?

Lucia fogta a kezét.

– Apád már jóval azelőtt abbahagyta az írást, hogy megbetegedett, fiam.

A betegsége valami más volt.

Vilmos feléje hajolt.

– De várt a segítségre, ami sosem érkezett meg.

Jogod van haragudni rám.

A fiú azon a napon nem bocsátotta meg neki.

A következőt sem.

Guillermo továbbra is teljesítette a megállapodásokat.

A többi pályázat elbírálása folytatódott.

Nem szabott ki semmilyen hallgatási feltételt, és cserébe nem kért fényképeket sem.

Beatriz tanácsára Lucía elfogadta az önkéntes kártérítést.

Félretett egy kis pénzt a gyerekek taníttatására, és elkezdett keresni egy kis házat, amit megvehetnének.

Egyik délután Mateót látta, amint egy műhely rajzát nézegeti apja papírjai között.

2 parkolóhely és egy apró pad volt a munkaasztal mellett.

„Az nekem szólt” – mondta.

Lúcia bólintott.

– Akkor rajzolta, amikor megszülettél.

A fiú végighúzta az ujját a vonalakon.

– Félek a boldogságtól.

Mintha magam mögött hagytam volna.

Lucia megölelte.

– Én is így éreztem már.

De hiányolhatjuk, és lehetnek jó napjaink is.

Együtt maradtak, míg besötétedett.

A következő szombaton Mateo kérte, hogy felhívhassa Guillermót.

„Inés biciklijének még mindig nincsenek fékei” – mondta neki.

És szétszerelve hagytad a darabokat.

Csend volt a vonal túlsó végén.

– Holnap mehetek.

–Ezúttal hozd a megfelelő kulcsot.

Guillermo időben érkezett.

Mateo kiment a dobozzal, de megállt mielőtt kinyitotta volna.

– Eladtam egy kulcsot egy férfinak.

Apukám kedvence.

Nem sikerült megtalálnom.

– Kérdezhetjük.

– És mi van, ha már elvesztette az eszét?

Guillermo leült a lépcsőfokra.

– Akkor elveszítjük a kulcsot.

Mateo összevonta a szemöldökét.

– Semmi más?

– Az apád akkor is az apád marad.

A fiú végigsimított a szerszámok közötti résen.

Hetekig azt képzelte, hogy az apja visszatér, és felfedezi az eladást.

Néhány álmában nem panaszkodott; csak az üres asztalt bámulta.

Ez rosszabb volt.

Zavartan mondta Guillermónak.

A férfi a végéig hallgatott rá.

– Nem ismertem őt túl jól.

De az életét kockáztatta egy olyan emberért, akit nem ismert.

Nehezen tudom elképzelni, hogy haragudjon rád, amiért megpróbáltad etetni a húgodat.

Máté lehajtotta a fejét.

Amikor sírni kezdett, hívta az anyját.

Lucia kiment és leült mellé.

Guillermo helyet adott nekik, és az udvaron várt, a bicikli közelében.

Később Mateo megmosta az arcát, és az asztalhoz vitte a darabokat.

Guillermo és Mateo majdnem egy órán át dolgoztak, mielőtt a fiú a lánya felől érdeklődött.

A férfi azt mondta neki, hogy Veronica csak vasárnap hívta meg ebédelni, miután évekig hallotta, hogy túl elfoglalt.

Mateo tovább igazított egy csavart.

—Ve.

Apám azt írja a levélben, hogy menj vissza hozzá.

A kulcs egy hónappal később megjelent.

Lucía megkérdezte a barkácsboltban, a vevő pedig az eladótól tudta meg.

Egyik délután újságpapírba csavart hozva érkezett meg.

– Apád egyszer megjavított nekem egy pumpát – magyarázta.

Nem tudtam, hogy a fia vagy.

Mateo a 20 pesót kereste, amit fizetett neki.

A férfi vissza akarta utasítani őket, de a fiú addig ragaszkodott hozzá, amíg el nem fogadta őket.

Miután elbúcsúzott, megállt, és a kopott fogantyút vizsgálgatta.

Akkoriban képes volt emlékezni arra, hogy az apja használta, anélkül, hogy azonnal a kórházi ágyra gondolt volna.

Eltette, és kiment játszani Inéssel.

Lucía látta, ahogy kergetőznek a ruhaszárítókötél körül.

Betette a ruhákat a kosárba, és néhány percig ott állt, nézte őket.

A közösségi műhely ötlete hónapokkal később született meg, amikor Rosa, egy környékbeli autószerelő, meglátta Tomás rajzát.

Találkozott vele: kölcsönadta neki a szerszámait, amikor egyetlen munkaadó sem akart nőt alkalmazni.

Azt javasolta, hogy hétvégén tartsanak órákat.

Guillermo forrásokat ajánlott fel; Lucía tanárokat, elszámolásokat és a város döntéshozóit kérte.

Szomszédok segítségével átalakítottak egy pincét.

Rosa minden korosztály számára biztonságos tevékenységeket szervezett.

A kisgyerekek felügyelet mellett javítgatták a bicikliket; az idősebb gyerekek pedig megtanulták az alapvető karbantartást.

Késések, kiszivárogtatások és viták voltak a költségvetéssel kapcsolatban.

Mateo türelmetlen

Aztán eszébe jutott, hányszor szedett szét az apja valamit, ami látszólag kész volt, hogy megjavítson egy kilazult részt.

A megnyitó napján Lucía a bejárattól a hátsó részig anélkül tudott elsétálni, hogy megállt volna pihenni.

Inés biciklivel érkezett, megállt Guillermo előtt, és büszkén elmosolyodott.

Az ajtó felett egy kézzel festett tábla lógott: „Tomás Aguilar Műhely”.

Mateo odavitte a kék dobozt az asztalhoz.

Rosa azt javasolta, hogy vitrinekbe tegyék, de a fiú továbbra is használni akarta.

Amikor rá került a sor, hogy megszólaljon, elfelejtette a szavait.

A szomszédok között kereste az anyját.