Mariela követte kifelé egy seprűvel a hóna alatt és egy tortillával a kezében, hogy rábeszélje a visszatérésre.

A kecske az utca felé rohant.

Doña Candelariának fel kellett fognia a szoknyáját, hogy az állat ne jusson be a kertjébe. Végül felnevetett, lihegve, miközben Mariela a nyakörvénél fogva tartotta az állatot.

Ettől kezdve még a gyerekek is ismerték Mostazát.

A ház apró zajokkal telt meg: csirkék zizegése, vödörben a víz, tű zizegése a függönyön. Nicolás alkonyatkor érkezett meg, és valami mást talált.

Soha nem kérdezte meg, hogy Mariela végzett-e. Mindig átöltözött, és keresett valami elfoglaltságot vacsora előtt.

Az utolsó szoba zárva maradt. A nedvesség felduzzasztotta az ajtót, és dobozok hevertek mögötte.

Amikor sikerült kinyitniuk, Mariela egy fatüzelésű kemencét talált, porral borítva, de épen.

Úgy bámult rá, mintha felismerné a rokonát.

Az anyja tanította meg kukoricakenyér és ánizsos sütemények készítésére. Gyerekként Mariela rendszeresen tisztította a formákat, ügyelve arra, hogy a tészta a sarkokhoz ragadjon.

Nicholas ellenőrizte a füstkivezető nyílást, és kijavított néhány repedést, mielőtt meggyújtották a tüzet.

Az első adag széle kicsit megpirult.

A folyosón ülve ették meg, forró tejjel.

Doña Candelaria az illattól elcsábulva érkezett, elfogadott egy szeletet, amit kicsinek nevezett, mielőtt kért volna még egyet.

Másnap egy egész vekni kenyeret rendelt.

Aztán újabb megrendelések érkeztek.

Egy kislány jött be egy érmével a kezében, hogy kenyeret vegyen beteg apjának. Nem volt elég egy egész veknire. Mariela levágott egy darabot, kiszámolta a megfelelő összeget, és becsomagolt egy másik kicsit magának.

A lány néhány nappal később visszatért az anyjával, aki egész hétre kenyeret rendelt. Mariela az első érmét egy kis tálkában tartotta a polcon. Szerette emlékezni arra, hogy valaki az ő ajtaját választotta, amikor valami finomságot kellett hazavinnie.

Mariela konyhává alakította a szobát. Felakasztotta a tepsiket, az ablak mellé helyezte a megmentett asztalt, és még pirkadat előtt elkezdett kelni.

Nicolás délutánonként tűzifát aprított, a maradék megrendeléseket pedig kiszállította a földekre. A kiadásokat és az eladásokat egy naplóba jegyezte fel.

Az első profitjukból lisztet, cukrot és jobb tárolóedényeket vásároltak.

A folyosó a szomszédok kenyerükre váró, majd beszélgető hellyé vált. Napszámosok haladtak el arra a földjeikre menet. Az asszonyok gyűrű alakú süteményeket rendeltek keresztelőre.

Marielának most először volt félretett pénze egy konzervdobozban, amit nem egy adósság törlesztésére szánt.

Csak egy látogató volt, aki nem érkezett meg.

A pár minden vasárnap meglátogatta Doña Guadalupé-t. Mariela tiszta szalvétába csomagolt kenyeret hozott.

Az anyósa átvette az ajándékot, érdeklődött a termésről, és más kérdéseket ritkán tett fel.

– Átjöhetnél egy kis harapnivalóért – kockáztatta meg Mariela.

A nő az ujjai között szorongatta a csészét.

— Majd meglátjuk.

Soha nem mentem.

Néha, amikor azt hitte, senki sem figyeli, olyan arckifejezéssel nézett a házhoz vezető ösvény felé, amit Mariela nem értett.

Egyik délután azon kapta a nőt, hogy a kenyérszalvétát a mellkasához szorítja. Amikor Guadalupe meglátta belépni, letette az asztalra, és megkérte Nicolást, hogy ellenőrizze az egyik zárat.

Mariela csendben tért vissza.

„Úgy érzem, minden, amit teszek, zavarja őt” – vallotta be a férjének.

Megállt az út közepén.

– Majd holnap beszélek vele.

– Nem akarom, hogy választanod kelljen.

Miklós megfogta a kezét.

– Tudni akarom, miért bánt téged.

Másnap kevés válasszal tért vissza. Az anyja ragaszkodott hozzá, hogy semmi baja sincs Marielával, de nem volt hajlandó megmagyarázni a távolságtartását.

Aztán megérkezett a vihar.

Éjfél után kezdődött. A szél felemelt egy sor tetőcserepet, és az eső hullott az ünnepi rendelésre előkészített lisztre.

Nicolás felmászott, hogy megtartson egy ponyvát. Mariela addig adogatta a vödröket, amíg a karjai remegni nem kezdtek.

Hajnalban azt találták, hogy a konyhájukat elöntötte a víz, az asztaluk pedig tele volt tésztával, amit már nem tudtak használni.

Leült a nedves padlóra, és hónapok óta magában tartott dühvel sírt.

– Ha tudta, hogy ilyen, miért küldött minket ide?

Nicholas otthagyta a vödröket.

-Nem tudom.

Nem próbálta mentegetni az anyját. Mariela mellett ült, amíg az fel tudott kelni.

Azon a napon visszafizették az előleget. Doña Candelaria kölcsönadta a konyháját, hogy megmentse a rendelés egy részét, és egy szomszéd segített befedni a tetőn lévő lyukat.

Amikor megtudta, mi történt, Guadalupe a fián keresztül küldött pénzt.

Mariela otthagyta az asztalon.

– Mielőtt elfogadnám, beszélni akarok vele. Meg kell értenem, mit adott nekünk, és mit vár el tőlünk.

Miklós bólintott.

A következő vasárnap, miközben a tető javítása után pihent, Mariela úgy döntött, hogy kiüríti a csomagtartót, ami túl sok helyet foglalt az ablak alatt.

Azt hittem, tönkrement takarók vannak benne. A zár fel volt törve, és amikor óvatosan megmozdítottam, kicsúszott a helyéről.

Bent egy menyasszonyi fátylat, néhány szalaggal átkötött levelet és egy kendő közé rejtett fényképet talált.

A képen egy fiatal házaspár látható egy ház előtt.

Mariela először a ferde ablakot vette észre. Aztán a virágládát, ami akkoriban tele volt virággal.

A portrén látható nő Guadalupe volt.

A férfinak Nicholas mosolya volt.

Mariela lassan leült. A fénykép sarkában egy dátum és két név volt: Guadalupe és Aurelio.