Visszalépett a kertbe, és megállt a kocsija mellett, szégyellve, hogy hallgatózott, és még jobban szégyellve, hogy hálás volt ezért a hiányos védekezésért.
Azon az estén meglátogatta a szüleit.
Rafael a ruhásszekrény egyik zsanérját javította.
– Zavar, ahogy Patricia beszél veled?
Az apja otthagyta a csavarhúzót.
– Zavar, hogy anyád szomorúan jön vissza.
Máté lehajtotta a fejét.
– Miért nem mondtad el nekem?
– Mert mi is láttunk téged boldognak.
Terézia megjelent az ajtóban.
– De a boldogságod nem múlhat azon, hogy megtanuljunk eltűnni.
Máté nem talált választ.
Az esküvő előtti éjszakán alig aludt. Felhívta Valeriát, és majdnem egy órán át beszélgettek. Valeriának sírt, bocsánatot kért, és megígérte, hogy határokat szab.
Úgy döntött, hogy újra hisz neki.
Hajnalban elment a szüleiért. Rafael sötétkék öltönyt, makulátlan antik cipőt viselt, a zsebében pedig egy fehér boríték volt.
-Mi az?
— Egy ajándék.
– Már segítettek az esküvőn.
Rafael megigazította a nyakkendőjét.
– Még nem is vagy házas, és máris a pénzemet akarod kezelni.
Teresa nevetve távozott. Mateo később emlékezett erre a nevetésre, amikor a virágok mögött ülve találta.
A helyszínváltás még aznap reggel megtörtént.
A Bustamante család foglalta el az első sort. Rafaelnek és Teresának egy kisasztalt készítettek elő, a pincérek sétálóutcájának közelében.
Mateo elment megkeresni a koordinátort.
— Van egy tévedés.
A nő átnézte a mappáját és elsápadt.
– Patricia asszony engedélyezte.
Rafael utolérte, mielőtt felemelhette volna a hangját.
–Először is, keresd meg Valeriát. Beszélj velük.
Az apja nem kérte tőle, hogy tűrje. És nem is akart helyette dönteni.
Mateo egy tükrökkel körülvett szobában találta a menyasszonyát.
– A szüleim a konyha mellett vannak.
Valéria lehunyta a szemét.
– Meg fogom javítani.
A koordinátor kopogott az ajtón. A vendégek vártak.
Együtt mentek le.
Aztán Patricia vette át a mikrofont.
A szerelemről kezdett beszélni. Aztán lehetőségeket, különbségeket és vezetékneveket említett.
„Nagyra értékeljük azok erőfeszítéseit, akik sikeresek voltak egy kisvállalkozással” – mondta. „Fontos azonban megjegyezni, hogy a lányunk feleségül vétele nem jelenti azt, hogy státuszt szerzünk, vagy hozzáférést biztosítunk a kapcsolatainkhoz.”
Néhányan elfordították a tekintetüket. Senki sem nevetett.
Esteban a felesége nevét suttogta.
Folytatta.
– Rafaelnek büszkének kellene lennie. Nem akárki tudja ilyen messzire vinni a fiát egy ilyen szerény kezdettől.
Mateo látta, hogy anyja a mellkasára teszi a kezét.
Valéria mozdulatlan maradt.
Patricia felé sétált.
– Add ide a mikrofont.
– Mateo, ne légy érzékeny.
-Kérem.
Erőltetett mosollyal nyújtotta át neki.
Mateo a szüleit kereste a virágok között.
–Megtanítottak dolgozni, betartani a szavamat, és bárkit üdvözölni egy tányér étellel. Ma pedig olyan helyre ültetjük őket, ahol alig látnak minket.
Valéria tett egy lépést.
-Beszélhetünk bent.
– Sokszor beszéltünk már odabent.
Remegett a hangja. Nem próbálta leplezni.
–Engedélyeztem a megjegyzéseket, hogy senkit se hozzak kellemetlen helyzetbe. Közben mindig ők érezték magukat kellemetlenül.
Patricia keresztbe fonta a karját.
– Egyetlen mondattal tönkreteszed az esküvődet.
Mateo ránézett.
–Nem fogok azzal kezdeni egy házasságot, hogy megkérem a szüleimet, fogadják el ezt.
Valeriához fordult.
– Szeretlek. De ma nem vehetlek feleségül.
A lány kinyitotta a száját, és nem szólt semmit.
Mateo letette a mikrofont és hátrament. Teresa nehezen állt fel. Rafael tartotta neki a széket.
A három ember taps nélkül kelt át a kerten.
A parkolóban Mateónak nekidőlnie kellett a Tsurunak. Annyira remegett a keze, hogy nem tudta kivenni a kulcsokat.
Az apja megölelte.
Mateo felismerte a testápolója illatát. Ugyanazt használta, mint amit akkor is használt, amikor iskolába vitte, és amikor egy egész éjszakát töltött vele a sürgősségin egy asztmás roham miatt.
A Tsuru horpadása aznap éjjel keletkezett. Rafael parkolás közben nekiment egy oszlopnak, felvette a fiát, és hajnalig rá sem nézett az autóra.
Mateo a vállára hajtotta a homlokát. Évek óta látta ezt a jelet anélkül, hogy emlékezett volna mindenre, ami mögötte rejlett.
Nem mondta meg neki, hogy helyesen cselekedett. Magához ölelte, miközben a fiú sírt.
Aztán valaki felhívta őket.
Ignacio Cárdenas volt, egy jelentős forgalmazó cég alapítója.
Hitetlenkedve közeledett Rafaelhez.
– Kerestelek az adásvétel után. Nem tudtam, hogy Mateo a fiad.
Rafael kezet rázott vele.
– Ma nem jó nap van, Ignacio.
Az üzletember a vőlegényre nézett, és túl későn értette meg.
– Bocsáss meg. Azt hittem, tudom…
Máté felemelte a fejét.
– Mit tudott ő?
Ignacio hallgatott.
Rafael volt az, aki válaszolt.
– A cég sokkal nagyobb lett, mint amit mondtam.
Teresa leült az autó szélére.
Rafael szó nélkül elmagyarázta a többit: országos útvonalak, raktárak több városban, nemzetközi szerződések. Társadalmának eladása több százmillió pesót hozott. Megtartotta a befektetéseit és egy kisebbségi részesedést.
Mateo a régi autóra nézett. Aztán az apja kezére.
– Egész idő alatt?
Rafael bólintott.
– És eszedbe sem jutott, hogy elmondd nekem?
– Igen – felelte Teresa –, és mi fokozatosan elengedtük.
Mateo másfajta dühöt érzett.
–Azt mondtam nekik, hogy félek elveszíteni az állásomat. Elintéztem a könyvelést a részleg számára…
– Tudtuk, hogy ki tudod fizetni – mondta Rafael. – És ha segítségre lett volna szükséged…
– Találkoznom kellett velük.
