Nem volt elég bank.
Mateo elővett egy ceruzát.
A központ egy évvel később nyílt meg. A felszerelés egy részét a szülei átlátható adományából fedezte; a többit pedig a közösség hozzájárulásaiból és a csapatától kapott támogatásból.
Mindkét név szerepelt a táblán: Rafael Salgado és Teresa Morales.
Az anyja végigfuttatta az ujjait a betűkön.
– A vezetéknevemet használtad.
– A tiéd.
Válasz nélkül megölelte.
A beiktatás után a szomszédok asztalokat állítottak fel az udvaron. Vakond volt, hibiszkuszvíz és zene.
Rafael feltűrt ingujjal érkezett, egy tálcával a kezében. Mateo elvette tőle, hogy leülhessen Teresa mellé.
Két helyet foglalt le elöl, de az anyja egy kerek asztalt választott, amely elfért a kőműveseknek, a tanároknak és néhány gyereknek.
– Jobb itt – mondta.
Amikor elkezdődött egy danzón, Rafael kezet nyújtott neki.
Teresa megrázta a fejét, majd felállt nevetve.
Mateo nézte, ahogy lassan táncolnak, és korrigálják a lépteiket.
Kint a Tsuru még mindig frissen lemosva parkolt. A horpadás a fényszóró mellett maradt.
Mielőtt elindult volna, Rafael megállt a fia mellett.
– Büszke vagyok rád.
Mateo megölelte.
– Én is, apa. De legközelebb mesélj el dolgokat.
– Gyakorlok.
Teresa dudált.
– Még a gazdagok is késnek!
Mindketten hangosan felnevettek.
Mateo nézte, ahogy az autó elhajt, amíg be nem kanyarodik a sarkon. Aztán visszament az udvarra, ahol egy kislány egy széket húzott a nagyapjának.
Odament, hogy segítsen neki.
Helyet csináltak egymásnak az asztal mellett.
