Aztán azt hitte, hogy álmában beszél.

Most eszébe jutott valami korábbi: egy délután, amikor hétéves volt, a fa alatt. Az apja félbevágott egy fügét, és a másik felét odaadta neki.

– Mielőtt azt mondanánk, hogy egy darab föld nem jó, meg kell nézni, mit rejt magában.

Elena elővette a kulcsot. A formát egy fügefalevélhez hasonlította, amit Mercedes rajzolt egy könyvben.

Felgyorsult a pulzusa.

Fogalmam sem volt, mi van a szakadékban. Végre csak azt tudtam, hol keressem.

Másnap elment a tanyára. A kapu ferde volt, az istálló üres, és anyja veteményeskertjét benőtte a fű.

Mauricio gyűrött inggel jelent meg.

– Munkaügyben jöttél?

– Azért jöttem, hogy a szakadékban lévő földről kérdezősködjek.

Hangosan felnevetett.

– Mire kellenek neked azok a kövek?

– Mennyit kérsz?

Addig alkudoztak, amíg meg nem állapodtak 130 000 pesóban. Ez volt szinte az összes megtakarított összeg Elenának. Senki más nem mutatott érdeklődést a hegyoldal iránt, amelyhez sem gépek, sem öntözés nem volt elérhető.

Mielőtt elköteleződött volna, Elena konzultált egy ügyvéddel, és megkérte, hogy ellenőrizze, eladható-e a rész külön, anélkül, hogy a ranch többi részének adósságaihoz kötnék.

A csekkek hetekig tartottak. Mauricio tiltakozott, de szüksége volt a pénzre.

Saját ügyvédje ragaszkodott hozzá, hogy az eladást, beleértve az összes épületet, hozzáférési pontot és ingóságot, jelenlegi állapotukban írja le. Nem akart semmilyen jövőbeni követelést az ingatlan elhagyásával kapcsolatban.

Az aláíráskor Mauricio ismét gúnyolta őket.

– Vidd a töviseket is.

Elena banki átutalással fizetett, és eltette a dokumentumait. Távozva egy pillanatra megállt a közjegyzői iroda ajtajánál, ahol kilenc évvel korábban megkapta a kulcsot.

Ezúttal senki sem adott neki 30 napot, hogy elhagyja azt, amit az előbb vett.

Vasárnaponként kezdett takarítani. Magával vitte a kesztyűt, a vizet, a metszőollót és az ebédet, amit Mercedes csomagolt be neki indulás előtt.

A szederbokrok a válláig értek. Az első napon néhány métert tett előre. Lehorzsolt karokkal és egy vízhólyaggal tért vissza, ami megnehezítette számára a tészta dagasztását a hét folyamán.

Néhány szomszéd megállt az útról, hogy ránézzen.

– Nem fogsz oda semmit ültetni.

Folyamatosan vágott.

Az ötödik hétre kimerülten leült egy sziklára. A megtakarított pénzét kockáztatta egy gyerekkori emléktárgyért és egy kulcsra akasztott szobrocskaért. Új szégyenérzetet érzett: hogy újra megbízott valakiben, aki már nem tudott válaszolni neki.

Lesütötte a szemét, és egy szinte teljesen rejtett lapot látott. Félretett egy kis földet. Volt egy másik is, és még egy, amely utat nyitott a fügefa felé.

Valakinek el kellett jutnia oda.

Elena a következő vasárnap tért vissza.

A nyolcadik héten elérte a fa törzsét. Nekidőlt, és eszébe jutott a füge íze, amit az apja megosztott vele.

A gyökerek mögött egy másik szövevényes görbeség kapaszkodott a sziklába. Amikor átvágták, egy szerszám fémnek csapódott.

Elena mozdulatlan maradt.

Addig folytatta az ágak eltávolítását, amíg egy alacsony, vaspántokkal megerősített ajtóra nem bukkant. Ugyanez a levél volt vésve a zár fölé is.

Elsőre nem sikerült kioldania a zsinórt. Leült, hogy megnyugodjon, majd felkelt, és megtisztította a zárat.

A kulcs illik.

A fordulás erőt igényelt. A túloldalon egy mechanizmus kattant, és az ajtó hosszú nyögéssel kinyílt.

Elena bevilágított a zseblámpájával. Egy sziklába vájt pince volt, polcokkal, dobozokkal és egy asztallal. Hátul egy láda állt, védve a nedvességtől, egy kőtalapzaton.

A falon egy gyerekrajzot talált: egy férfit, egy lányt és egy görbe fát.

Felismerte, mielőtt elolvasta volna a saját nevét, ami egy sarokban volt írva.

Az apja évtizedekig megőrizte azt a rajzot.

Az asztalon egy neki címzett boríték feküdt.

Elena leült és olvasni kezdett.

„Lányom, ez a hely a nagyapámé volt. Itt tartotta a megtakarításait, amikor félt, hogy elveszíti a földeket. Később apám is hozzáadta a sajátját. Én ezt a tartalékot őriztem meg, és évekig itt vettem érméket. A csomagtartóban minden vásárlásról megtalálod a feljegyzéseket.”

A levélben elmagyarázták, hogy az ékszerek, amiket az anyja Elenára hagyott, szintén ott vannak, külön a ranch számláitól.

„Azért bíztam Mauricióra a földet, mert hittem, hogy ha felelősséget vállalok érte, az megváltoztatja őt. Ezt neked tartottam fenn. Azt hittem, emlékezni fogsz a fügefára és megérted a kulcsot. Nem akartam, hogy előbb tudja meg a rejtekhelyet, mint te megvédenéd.”

Elena egy pillanatra abbahagyta az olvasást.

Az apja oly sok mindent feltételezett anélkül, hogy bármit is megkérdezett volna tőle.

Folyamatos.

„Talán világosabban kellett volna elmondanom. Nehezen tudom beismerni, hogy a hallgatást összetévesztem azzal, hogy törődöm veled. Ha ez a levél késik, nincs jogom arra kérni, hogy ne haragudj. Azt kérem, tudd, hogy szerettelek. És hogy bármit is találsz, az lehetővé teszi számodra, hogy anélkül élj, hogy az egész életedet mások szükségleteinek szentelnéd.”

Nem volt magyarázat, ami visszahozhatta volna az éveket. Legalább egy férfi papíron elismert valamit, amit soha nem mondhatott volna a szemébe.

Elena anélkül sírt, hogy eltakarta volna az arcát, vagy megpróbálta volna abbahagyni.

Aztán kinyitotta a csomagtartót.

Aranypénzekkel, ékszerdobozokkal, leltárokkal, nyugtákkal és családi dokumentumokkal teli szövetzacskók voltak. A tárgyak között megtalálta édesanyja jegygyűrűjét is.

A tenyerében tartotta. Emlékezett azokra a kezekre, amelyek a haját simogatták, miközben arra várt, hogy elaludjon.