Maradt segíteni, és a következő héten visszatért.
Egyik délután, miközben egy széket csiszoltak, anélkül, hogy felemelte volna a fejét, megszólalt.
–Nevettem azon, amit itt hagyott neked.
Azt akarta érezni, hogy győzött.
Inés folytatja a munkát
– Emlékszem rá
—Yo az
Nincs több
De amikor evésre került a sor, Inés két tányért tett az asztalra.
Egy évvel a temetés után a folyosó ismét megtelt emberekkel.
Rosario megérkezett a fiával és egy kosár fügével, amit vettek, mert a fája még kicsi volt.
Ramiro kenyeret vett
Adriana anélkül rendezte el a székeket, hogy bárki kérésére várt volna.
Inés a falra akasztotta Ernesto, Celia és Agustín fényképét.
Lent leírta a 3 nevet.
Evés közben Rosario elmesélte, hogyan fütyült az apja munka közben.
Ramiro kijavított egy részletet, mire mindketten nevetni kezdtek.
Inés hallgatta azokat az új történeteket abban a házban, amelyről azt hitte, hogy gyerekkora óta ismeri.
Miután átvettem, Adriana odalépett két csésze kávéval.
– Maradsz még egy kicsit? – kérdezte Inés.
A húga meglepetten bólintott.
Jól halad a folyosó mentén.
Las Higuerasban, a patak túloldalán, éppen akkor szereltek fel egy lámpát.
Rosario ott volt, és megöntözte a fáját, mielőtt hazament.
Inés a kezében tartotta a poharat, és a végrendelet felolvasása óta először érezte úgy, hogy senki sem hiányzik onnan, ahol lennie kellene.
