– Tegnap este megtudtam, hogy anyám férje vagy. Mutatott nekem egy fényképet. Tudtad, hogy ki vagyok?

Rafael nem fogadta el a borítékot.

– Először azt hittem, hogy a szeretője vagy.

Emiliano beleroskadt egy székbe.

– Ezért alkalmazott engem?

– Igen. Aztán találkoztam veled. Beszélnem kellett volna vele. Beszélnem kellett volna vele.

A fiú addig szorongatta a borítékot, amíg az összegyűrődött.

–Anyukám sírva jött haza. Nem akarok neki több bajt okozni.

– Nem te okoztad ezt.

Emiliano úgy nézett rá, mintha meg akarná bizonyosodni róla, hogy komolyan gondolja.

Aztán feltűrte az ingujját, és elmagyarázta neki a dialízist, a fáradtságot, és azt, hogy Adriana hány órát töltött vele.

„Adományozni fog nekem egy vesét. A vizsgálatok befejeződtek. A műtét november 14-én lesz.”

Rafael a gépre támaszkodott.

A dátum. A borítékok. A kar, amit Emiliano munka közben védett.

– Hol van ő?

– Nálam. Holnap időpontunk van a kórházban.

Rafael ezúttal nem bizonyítékokat keresve autózott körbe. Azért ment, hogy meghallgassa őket.

Adriana nyitott ajtót, vállára vetett bézs kabátjával. A férfi kint maradt, amíg a nő be nem hívta.

Órákig beszélgettek.

Rafael bevallotta, hogy követte őt és átkutatta a táskáját. Adriana bevallotta, hogy egy kitalált barátját használta fel arra, hogy elhalasszon egy beszélgetést, ami megrémítette.

„Nem kaphatom vissza ezeket az éveket Emilianoval” – mondta. „De most már vele akarok lenni. Még akkor is, ha te már nem akarsz velem lenni.”

– Folytatni akarom veled. De meg kell tanulnunk másképp csinálni.

Nem ölelte meg azonnal. Időt kért.

Rafael egyetértett.

Mielőtt elment, négyszemközt kért beszélni Emilianóval.

–A munkád még mindig a tiéd. Nem kell feladnod, hogy megvédd anyádat tőlem.

– Már egészen féltem, hogy megbánja, hogy rám talált.

Rafael lesütötte a tekintetét.

– Miért bánná meg?

– Mert megérkezett, és nem talált mást, csak bankjegyeket, egy beteg embert és egy olyan házat, ami esőben elázik.

Rafael odahozott egy másik széket.

–Emlékszel arra a gépre, amit itt akartam hagyni szanaszét? Láttál valamit, amit én már nem láttam.

Emiliano bólintott.

– Hadd maradjon ő is veled.

A következő napokban mindkettőjüket elkísérte a találkozókra, amikor kérték. Adriana mesélt neki a keresésekről, a születésnapokról, amiket kettesben ünnepeltek, és arról, amikor először szólította Emiliano anyának. Emiliano az előző házasságáról kezdett beszélni anélkül, hogy mindent megmagyarázott volna vele.

Elrendelte a cég számláinak felülvizsgálatát is. Mauricio sietsége továbbra sem tűnt számára normálisnak.

A műtét előtti napon Adriana odaadta neki a kabátját.

– Tartsd meg nekem.

Rafael elővette a gyűrűt, amit napok óta hordott.

– Nekem is ez van.

Kinyújtotta a kezét, de aztán elmosolyodott.

– Még mindig vannak dolgok, amiket szégyellek elmondani neked – ismerte el.

Rafael közelebb húzta a székét.

– Szeretnél eggyel kezdeni?

Adriana mesélt neki egy karácsonyról a fogadóban, amikor mindenkinek főzött, és egyedül vacsorázott. A férfi közbeszólás nélkül hallgatta. Amikor Adriana befejezte, még mindig fogta a kezét.

– Holnap, amikor újra fel tudom venni.

Becsukta a dobozt, és mellette ült, amíg meg nem érkezett a nővér.

Másnap reggel 7 órakor, miközben a műtők előtt várakozott, hívást kapott az építőipari cég ügyvédjétől.

Mauricio bemutatta Adriana állítólagos meghatalmazását, amely felhatalmazza őt a részvényei eladásáról szóló szavazásra. A találkozót aznap reggelre tűzték ki.

Rafael a csukott ajtókra nézett.

– Nem írt alá semmit. Vitatja a dokumentumot. Innen majd jelentkezem.

A számviteli ellenőrzés már feltárta a Mauricióhoz köthető, nem létező beszállítóknak történő kifizetéseket. Az ügyvéd bemutatta a jelentést, és a folytatás előtt követelte a meghatalmazás ellenőrzését. A szavazást felfüggesztették.

Aztán történt még valami: a nyomozó átadta az eredeti fényképeket és az üzeneteket, amelyekben Mauricio arra kérte, hogy vágja ki őket. A teljes képkockán látszott annak a klinikának a cégére, ahol Emilianót kezelték.

Doña Teresa aznap délután felhívta Rafaelt.

– Hittem a bátyádnak.

– Én is, anya.

– Hogy van Adriana?

A térdén lógó kabátra nézett.

– Még várok.

Amikor a sebész végre kijött, Rafael olyan gyorsan felállt, hogy a gyűrűs doboz a földre esett.

A műtétek jól sikerültek. Mindketten lábadozik.

Felvette a dobozt és felhívta Lupitát. Alig volt ideje elmondani neki a hírt.

A következő napokban azonban Emiliano felépülése rosszabbra fordult. Az orvosok módosították a kezelését, és türelmet kértek tőle. Adriana minden magyarázatot meghallgatott, miközben szorosan fogta Rafael kezét.

„Ne titkolj el előlem semmit, hogy békében lehessek” – kérte.

Mindent elmondott neki, amit tudott. Amikor nem tudta a válaszokat, kérdezett.

Emiliano állapota fokozatosan javult. Egyik reggel reggelit kért, és megkérdezte, hogy az édesanyja meglátogathatná-e már.

Rafael elment, hogy tolószékbe tegye.

Adriana sírva fakadt, amikor meglátta, hogy leül.

– Most aztán sok évig el kell majd tűrnöd engem, fiam.

—Kezdd azzal, hogy abbahagyod az 5 percenkénti kérdezősködést, hogy éhes vagyok-e.

A nő nevetett, és megigazította neki a takarót.

A felépülés otthon folytatódott, gyógyszerek szedésével, időpontokkal és egy jegyzetfüzettel, ahová Emiliano feljegyezte az utasításait. Rafael abbahagyta a beszédet helyette: felajánlotta, hogy megtartja az állását, amikor készen áll a visszatérésre.

Mauriciót elbocsátották a cégtől. A nyomozás folytatódott, és Mauriciónak felelnie kellett a pénzért és a dokumentumokért. Rafael soha többé nem fizette vissza az adósságait.