A ranch számát próbáló hívások ritkán jutottak el Mauricióig.

Minden azt látszott megerősíteni, hogy Clara nem akart vele beszélni.

– Jobban kellett volna ragaszkodnom hozzá – mormolta Tomás –.

Felajánlottam neki a segítségét, de eltartott egy ideig, mire megértettem, mennyire van hatalma az unokatestvérednek.

Azt is elmondta neki, hogy Don Rafael iratokat tartott a régi műhelyben.

Az idős férfi hetekkel korábban kérte tőle egy ügyvéd elérhetőségét.

Azon az éjszakán Andrés az apját kereste.

Don Rafael elejtette a zsákot, amit cipelt, amikor meglátta.

Könnyes szemmel előrelépett, de a fia nem ölelte meg.

– Mióta alszik Clara az istálló mögött?

Az öregember lehajtotta a fejét.

– A múlt tél óta.

– Minden nap ott reggelizel.

-Igen.

– Akkor mondd el, miért.

Don Rafael leült egy kőre.

Az ítélet előtt hamis adatokkal írt alá egy kölcsönszerződést a műhely megmentésére.

Mauricio megtalálta a dokumentumokat, és azzal fenyegetőzött, hogy feljelentést tesz róluk, arra utalva, hogy ismét árthat Andrésnek.

„Féltem” – vallotta be.

Aztán megszoktam az engedelmességet, hogy ne kelljen szembenéznem azzal, amit tettem.

– És ezért Clara fizetett.

Az apja bólintott.

–Titokban ételt és pénzt adtam neki.

De ez nem menti fel azt, hogy magára hagyta.

Andrés várt, nehezen kapkodva a levegőt.

Don Rafael elvezette a műhelybe.

Feljegyzéseket vezetett a pénzmozgásokról, a vevőkről és a földekről, valamint másolatokat készített olyan dokumentumokról, amelyekről Mauricio azt gondolta, hogy eltűntek.

– Holnap egy újabb eladást akar előkészíteni.

Azt mondja, ezúttal mindent megtart.

Egy fémdobozban zsinórral átkötött borítékok is voltak.

Az öreg nemrég találta meg őket Mauricio irodájából elvitt papírok között.

Andrés felismerte a saját kézírását.

Kibontott egy levelet, amelyet a börtönben töltött harmadik évében írt.

A boríték még mindig le volt zárva.

Lent Clara levelei jelentek meg: az esőzésekről, az adósságokról és az unokatestvére által a megkérdezése nélkül hozott döntésekről beszélt.

Az egyikben ezt írta: „Még ha nem is válaszolsz, tudnod kell, hogy még mindig itt vagyok.”

Egy másikban egy szárított virág volt.

Clara eszébe jutott a házassági évfordulójuk, és megkérdezte, hogy még mindig arról álmodozik-e, hogy padot tesz a mesquite fa alá.

Andrés egy levélben is leírta ugyanezt a padot, ami néhány centiméterre tőlem állt, csukva.

Évekig, tudtukon kívül, a két férfi hasonló jövőt képzelt el.

Közelebb húzta mindkét borítékot, majd együtt hagyta őket, képtelen volt tovább olvasni.

Don Rafael látta a gesztust, és eltakarta az arcát a kezével.

Andrés leült a földre.

Az apja nem próbálta meg megérinteni.

Másnap reggel elvitte a leveleket és a papírokat Guadalajarába.

Sofia Carrillo, a Tomas által ajánlott ügyvéd, először áttekintette az eredeti meghatalmazást, amelyet Tomas adott Mauriciónak.

Lehetővé tette az irányítást, a fizetést és a felvételt.

A később felhasznált másolatok további meghatalmazásokat és aláírásokat tartalmaztak, amelyeket Andrés nem ismert fel.

– Komoly jelek vannak – mondta Zsófia.

Össze kell hasonlítanunk őket a dokumentumokkal, és vizsgálatot kell kérnünk.

Több földterületet is olyan cégek nevére jegyeztek be, amelyek Mauricióhoz közel álló emberekhez kötődnek.

A központi telek azonban továbbra is Andrés és Clara nevére volt bejegyezve.

– A feleséged társtulajdonos.

Az unokatestvéred ezt nem tudja megoldani egyetlen régi papírdarab felmutatásával sem.

Sofia elkezdte bekérni a dokumentumokat és előkészíteni a szükséges lépéseket egy újabb szabálytalan művelet megelőzése érdekében.

– Keresd Clarát!

Tudnia kell, mi történik, és veled együtt kell eldöntenie, hogyan tovább.

Andrés még sötétedés előtt visszatért.

Az istálló mögötti szoba üres volt.

Nem volt megjavított matrac és nem volt zsák ruhá.

Az esküvői fotójuk is eltűnt.

Az apját kereste.

– Mauricio követelte, hogy írja alá – magyarázta Don Rafael –.

Ő visszautasította.

Azt mondta neki, hogy nem fog eladni neki olyasmit, ami nem az övé.

Andrés megfázott, aminek semmi köze nem volt az időjáráshoz.

Felhívta Tamást.

– Itt van – felelte az öregember.

Ma délután érkezett meg.

Biztonságban vagy.

Andrés egészen hazáig futott.

Clara egy asztalnál ült, az esküvői fényképével és néhány papírral a kezében.

Amikor meghallotta, hogy az ajtóban van, felnézett.

Senki sem tudta, mit mondjon.

Hét év megváltoztatta az arcukat.

Andrés kereste a nőt, akire emlékezett, és talált is valakit, akinek az életéről semmit sem tudott.

– Mikor jöttél ki? – kérdezte a lány.

-Tegnap.

Klára hátrált egy lépést.

– Tegnap óta itt vagy?

Bólintott.

– Láttál engem?

-Igen.

Az öröm, ami kezdett látszani, fájdalommá változott.

– És azt hitted, hogy még mindig egyedül vagyok?

Andrés lesütötte a tekintetét.

– Mielőtt szembeszállnék Mauricióval, meg akartam érteni a helyzetet.

A dokumentumokra gondoltam, hogy ne kövessek el még egy hibát.

Nem gondoltam bele, mit teszek veled.

Néma maradt.

Elővette a hamis kártyát és az igaziakat.

-Évekig hittem ebben.

Klára felolvasta a búcsúüzenetet.

– Nem én írtam ezeket a szavakat.

– Most már tudom.

Dátumokat, borítékokat és emlékeket hasonlítottak össze.

Míg az egyik válaszra számított, a másik két levelet küldött.

A csend mögött nevek, kezek és döntések álltak.

Klára befogta a száját.

– Azt hittem, szégyellsz engem.

– Azt hittem, találtál valami jobbat.

A saját repedezett kezeire nézett.