– Nyisd ki. Legalább vess véget a gyanúnak, amit kitaláltál.

A jelentés kizárta az anyai kapcsolatot Elena és Santiago között.

Arturo elolvasta, és szinte azonnal elmúlt a megkönnyebbülés érzése. Az újság képtelen volt kitörölni a heteket, amelyek alatt egy ártatlan nőt veszélyként kezelt.

„Hagytam, hogy a félelem eluralkodjon rajtam” – mondta.

Elena a tekintetét állta.

–Én is félelemben élek. És ez nem adott jogot arra, hogy megkérdezés nélkül belépjek a múltadba.

Nem tett kísérletet a válaszadásra.

Elena néhány napra kért távollétet otthonról. Arturo beleegyezett, és felajánlotta, hogy kifizeti a teljes időt. Elena arra kérte, hogy egyelőre egyszerűen engedje el, további megbeszélés nélkül.

Amikor Santiago visszatért, az apja elmagyarázta neki, hogy Elenának pihennie kell, és hogy tiszteletlenül viselkedett vele.

– Anya miatt?

– Azok miatt a dolgok miatt, amiket én tettem. Nem kell megjavítanod.

A fiú töprengve maradt.

–Szerethetem őt és szerethetem az anyámat, Luciát, ugye?

Arturo megölelte.

Azon az estén kinyitottak egy hónapok óta zárva tartott albumot. A férfi elmesélte neki, hogyan választotta Lucía a sárga takarót, és hogyan sírt, amikor végre hazavihették.

Santiago addig kérdezősködött, amíg el nem aludt a vállán.

Másnap Arturo meglátogatta Beatrizt.

Bevallotta a hibáját anélkül, hogy megosztotta volna Elena életének részleteit. Az a történet nem az ő dolga volt.

„Nem fogjuk újra megbüntetni Santiagót azért, mert szeret valakit” – mondta.

Beatriz megpróbálta megvédeni magát. Aztán ránézett a lánya fényképére, és sírni kezdett.

Emlékezett arra a délutánra, amikor Lucía bejelentette az örökbefogadást. Már a baba hátteréről kezdett érdeklődni, hátha mégsem lenne jó ötlet várni. A lánya félbeszakította, és egy apró fényképet mutatott fel.

Beatriz ugyanazt a képet őrizte a pénztárcájában. Megtanulta szeretni Santiagót anélkül, hogy bármilyen bizonyítékra, bármilyen hasonlóságra várt volna. Szégyellte felidézni a szavait az ebédlőben.

– Attól féltem, hogy elfeledkezik róla.

Arturo leült mellé.

– Alig mondunk neki valamit, mert fáj nekünk. Hallania kell, hogy ki voltam, nem pedig azt érezni, hogy elárulja őt, amikor boldog.

Először beszéltek Luciáról, de a beszélgetés véget ért, mielőtt könnyek jelentek volna meg a szemükben.

Beatriz pszichológiai támogatást kért. Arturo is időpontot foglalt.

Elena egy héttel később visszatért, hogy összeszedje a hiányzó holmikat.

Santiago egy rajzzal várta: egy asztallal, amelyen az apja, a nagyanyja, ő és Lucía volt egy keretben.

„Senkinek sem kell elmennie innen, hogy helyet csináljon valaki másnak” – magyarázta.

Elena lehajolt, hogy megölelje.

Nem ígérte meg, hogy örökre marad. Azt mondta neki, hogy továbbra is találkozhatnak, ha akarja, és ha úgy tudják megtenni, hogy mindenki számára megfelelő legyen.

A fiú olyan komolysággal nézett rá, ami nem illett a korához.

– Zavar, ha anyának szólítalak?

Elena vett egy mély levegőt, mielőtt válaszolt.

– Nem zavar, Santi. De nem kell mondanod ahhoz, hogy kedveljelek.

A vállára támaszkodott.

– Néha gondolkodás nélkül kijön belőled.

Elena megsimogatta a haját. Arturo, aki a közelben várakozott, hátrébb lépett, hogy teret adjon nekik. Most először értette meg, hogy ennek az ölelésnek nem kell magyarázat, hogy megnyugtassa. Arra volt szüksége, hogy a lány ne szakítsa félbe a saját félelmeivel.

Beatriz beszélni kért vele. Minden vádért bocsánatot kért, anélkül, hogy megértést kért volna cserébe.

Elena meghallgatta és elfogadta a szavait, bár időre volt szüksége, hogy kényelmesen érezze magát a társaságában.

A következő hónapokban Arturo betartotta a kis ígéreteit. Tiszteletben tartotta a pihenőidőket, nem kérdezősködött a magánügyeiről, és több délutánt töltött a fiával.

Voltak kínos napok. Egyszer Elena hallgatott, amikor egy futártól kapott egy borítékot, és Arturo megértette, miért. Nem kérte meg, hogy felejtse el. Félreállt, és megvárta, amíg Elena befejezi a csomag vizsgálatát.

Egy másik alkalommal lemondott egy találkozót, hogy elvigye Santiagót cipőt vásárolni. Amikor visszatértek, a fiú nevetve jött be a konyhába, mert más méretet választottak a lábuknak. Elena is velük nevetett. Arturo rájött, milyen régóta nem osztoztak meg valamit hárman anélkül, hogy előbb az ajtó felé néztek volna.

Elena úgy döntött, megtartja az állását a tiszta munkaidejével. Santiagóval való kapcsolata a fizetett munkáján kívül is tovább mélyült.

Októberben elment a temetőbe. Visszatérve virágokat talált az asztalán és egy képeslapot Arturotól: „Andrésnek. Ha beszélni akarsz velem róla, meghallgatlak.”

Elena a kártyát a fénykép mellé tette.

Később Arturo felajánlott neki egy kis házat, amely az apjáé volt.

Napokba telt, mire egyáltalán beleegyezett, hogy elmenjen és találkozzon vele.

Volt egy terasza, egy jól megvilágított konyhája és egy szobája, ahol tárolhatta a holmiját anélkül, hogy úgy érezte volna, bármilyen vita után az utcára kell menekülnie.

– Ha valaha is abbahagyom a munkát veled, akkor is az enyém maradna?

-Újra

– És ez nem jelenti azt, hogy minden eldőlt.

Arturo bólintott

Elena, miután maga is átnézte az adományt, elfogadta. Amikor Santiago megkapta a kulcsokat, hozott egy virágcserepet a teraszra.

Az első este nem kapcsolta be a tévét. Mezítláb sétált a szobák között, és kinyitott egy ablakot. Andrés fényképét egy polcra tette egy kialudt gyertya mellé, egy poharat pedig a mosogatórácson hagyott.

Másnap reggel üzenetet kapott Santiagótól, akiben megkérdezte, hogy a növény jól aludt-e.