Titan a szegélylécet tapogatta. Egyszer, kétszer. Aztán hatalmas orrát bedugta az alsó polc alatti résbe, és tüsszentett a porra, amit ott talált.

Lehúztam a könyveket a legalsó polcról. Régi enciklopédiák, egy doboz karácsonyfadísz, egy 1998-as telefonkönyv. Mögöttük, a könyvespolc hátlapjának egy illesztése nem illeszkedett a többihez.

– Caruso úr – mondta Rosa nagyon halkan –, talán ez várhat reggelig.

Ránéztem. Huszonkét éve élek ebben a házban. Soha egyszer sem mondta, hogy várjak bármire is.

– Vidd Lilyt a konyhába! – mondtam. – Készíts neki egy kis meleg tejet. Kérlek.

Rosa egy pillanatig nem mozdult. Aztán bólintott, és kivitte Lilyt, miközben hallottam, hogy spanyolul suttog valamit, ami imádságnak hangzott.

Lekiáltottam a kapuházhoz egy zseblámpáért és egy feszítővasért. A biztonsági főnököm, egy Eddie Russo nevű csendes férfi, maga hozta fel őket.

– Azt akarod, hogy maradjak? – kérdezte.

“Nem.”

A falra nézett, majd rám. „Főnök, apád rávett, hogy írjak alá valamit erről a szárnyról. Sosem tudtam, mit jelent.”

„Menj haza, Eddie!”

Amikor elment, a feszítővasat a varrásnak állítottam.

A panelt nem kellett felfeszíteni. Befelé nyílhatott a valaki által olajozott zsanérokon.

4. rész: A szoba a fal mögött
A folyosó keskeny volt, talán egy méter széles, és olyan szaga volt, mint a régi vakolatnak és valami újabbnak – kávénak és egy női kézkrémnek.

Titan ment elöl. Én követtem a zseblámpával.

Tizenkét lépésnyire a folyosó egy gardrób méretű apró helyiségbe nyílt. Volt benne egy összecsukható szék, egy tábori lámpa és egy fémpolc, amelyen szépen sorakoztak a fekete-fehér borítójú jegyzetfüzetek, amilyeneket a drogériákban 2,49 dollárért lehet kapni.

A füzetek tetején egy lap papír hevert, a sarkoknál felkunkorodva.

Az űrhajós rajza volt. Két sisakos fiú, egy magas és egy alacsony. MIKEY + VINNY, HOLD 1999, tizenegy éves kézírással.

A temetés hete óta nem láttam. Azt hittem, apám dobta ki.

Alatta egy boríték volt, amin a nevem állt. Nem Vincent . V. Csak egy ember szólított így.

Nem remegett a kezem. Ezt tisztázni akarom. Állva nyitottam ki.

Be—

Ha ezt olvasod, az azt jelenti, hogy valaki végre megtépte a falat. Remélem, te voltál az.

Nem fulladtam meg.

Sajnálom minden napot, amikor azt hitted, hogy megtettem.

Volt még több is, de még nem tudtam elolvasni. Leültem az összecsukható székre, mert a térdem már nem működött együtt.

Titan felnyögött, és teljes súlyával a lábamra támaszkodott.

Valahol mögöttem friss kávéillat terjengett. Valaki járt itt nemrég. Valaki ült ebben a székben.

És valaki egy háromévesnek suttogott a falon keresztül.

Visszamentem a konyhába a levelet tartva. Rosa az asztalnál ült, Lily a mellkasának dőlve aludt. Amikor meglátta, mi van a kezemben, becsukta a szemét.

– Tudtad – mondtam.

„Tudtam, hogy elment” – mondta. „Nem tudtam, hová ment.”

„Mesélj nekem arról az estéről.”

Hosszan vett egy lélegzetet.

– A bátyád jött érted – mondta. – Volt egy autója a hátsó kapunál. Magával akart vinni téged. Az apád pedig bezárt ebbe a szobába, hogy ne tudj kimenni.

5. rész: Az éjszaka, amire nem emlékszem
Emlékeztem, hogy aznap este a kék szobában voltam. Mindig azt hittem, hogy ott aludtam el a vita után.

Nem aludtam el. Be voltam zárva.

Rosa lassan mesélte, miközben Lilyt ringatta anélkül, hogy észrevette volna.

Michael hónapok óta tervezte, hogy elhagyja a családot. Feljegyzéseket gyűjtött. Ki akart szabadulni, és engem is ki akart szabadulni, mielőtt apánk jobbkeze leszek.

Valaki szólt Salvatorénak. Két embere betett a kék szobába, és elfordították a kulcsot. Huszonhat éves voltam, és vacsoránál három pohár bort ittam, amit apám magának töltött. Alig emlékszem, hogy dörömböltem az ajtón.

„Michael hajnali négyig várt a kapunál” – mondta Rosa. „Aztán egyedül elment. Két nappal később megtalálták a hajót.”

„Ki mondta el apámnak?”

„Nem tudom, Caruso úr. Esküszöm önre.”

Hittem neki. Rosának sok hibája volt, de az, hogy a képembe hazudott, nem tartozott közéjük.

– És a suttogás?

Mielőtt válaszolhatott volna, Titan feje a folyosó felé fordult. A farka is mozogni kezdett. Nem az a merev csóválás, amit az idegeneknek szokott. Az a lassú, laza csóválás, amit azoknak tartogatott, akiket szeretett.

Egy nő állt a konyhaajtóban.

A hatvanas évei elején járt, rövid ősz haja volt, sötétkék széldzsekije, mindkét térdén poros. Az egyik kezében zseblámpát, a másikban vászontáskát tartott.

– Sajnálom – mondta. – Éppen be akartam fejezni, mielőtt bárki észrevenné.

Eddie embereinek meg kellett volna állítaniuk a kapunál. Aztán eszembe jutott a ház északi oldalán álló régi szénakna, amelyiken a bátyám tizenhat évesen szokott kiosonni.

„Ki maga?”

„Nora Pratt vagyok. Tizenkilenc évig vezettem apád ingatlancégének a könyvelést.” Letette a táskát az asztalra. Tele volt főkönyvekkel. „A bátyád kért meg, hogy hozzam el neked ezeket. Nincs sok ideje hátra.”

A szoba nagyon elcsendesedett.

Lily Rosa vállához simult, kinyitotta az egyik szemét, és Norára nézett.

– Ő az – motyogta. – Ő a suttogó hölgy.

Nora arca ellágyult. „Sajnálom, drágám. Éjszaka sírtál, és nem tudtam elmenni, amíg meg nem találtam a megfelelő jegyzetfüzeteket. Csak azt akartam, hogy visszaaludj.”