Amikor végre megérkeztek, Mateo alig érezte a karjait.
North mögötte jött be, és lefeküdt az ágy mellé, miközben a férfi követte a rádión vett utasításokat.
Az orvosi segítségnyújtás még mindig mérhetetlenül hosszú időt vesz igénybe.
Valeria kinyitotta a szemét a száraz takarók között.
Látta a fa mennyezetet, a lámpát és az idegent, aki a rádió közelében fogta a kezét.
Megpróbált felkelni.
-Lassan.
Segítségre van szükségünk.
Kétségbeesetten kereste a kabátját.
– A táska…
Mateo közelebb vitte anélkül, hogy kinyitotta volna.
– Itt van.
Valeria a mellkasához szorította.
Aztán a kutyára nézett.
North felemelte a fejét, és orrát az ágy széléhez közelítette.
Zokogni kezdett.
– Azt hittem, senki sem fog rám találni.
Máté leült egy kicsit távolabb.
– Nem akart továbbmenni.
Amikor a mentő és a brigád orvosa megérkezett, Valeria meg tudta mondani a nevét, és el tudta magyarázni, hogy ki támadta meg.
Azt kérte, hogy ne értesítsék Juliánt vagy a parancsnokságát anélkül, hogy előbb ellenőriznék, kivel beszélnek.
Mateo továbbította egy szövetségi nyomozó elérhetőségét, akit egy korábbi együttműködésből ismert: Renata Molina.
A tisztviselő félbeszakítás nélkül hallgatta végig a történetet.
– Azonosított személyeket fogok küldeni.
Maradj valakivel.
Ne add át a fájlokat senkinek, akinek az adatait nem igazoltuk vissza.
Hajnalban Valeriát védelem alatt álló klinikára szállították.
Amikor engedélyezték neki, hogy felhívja az apját, többféleképpen is megpróbálta elmagyarázni.
Egyik sem tűnt számára elegendőnek.
Amikor meghallotta a hangját, csak annyit tudott mondani, hogy él.
Várt néhány másodpercet, mielőtt válaszolt.
– Mondd meg, hol láthatlak!
Valeria elkezdett bocsánatot kérni, amiért megijesztette.
Az apja gyengéden félbeszakította: nem kellett gondoskodnia róla, mielőtt hagyta volna, hogy mások gondoskodjanak róla.
A telefont az arcához nyomta, és úgy sírt, mintha az orvosok előtt nem sírt volna.
Mateo kiment a folyosóra, hogy magánéletet biztosítson nekik.
A vállalatuk kezdeti jelentése már említett egy viharban eltévedt járőrt.
Julian arról számolt be, hogy kimerülten vezetett, és nem volt hajlandó megállni.
Mateo az ágy mellett volt, amikor Renata megmutatta neki a dokumentumot.
Valeria a végéig olvasott.
– Már előkészítettem a búcsúzkodásomat.
Akkor nem sírt.
Papírt kért, hogy megírhassa a vallomását, mielőtt elfelejtene bármilyen részletet.
A kártya túlélte.
A szakemberek felvételeket, fényképeket és másolatokat szereztek be.
Az anyag egy része egybeesett egy nyílt vizsgálattal egy olyan cég ellen, amely elszigetelt közösségekben kínált orvosi transzfereket.
Kezelést vagy munkát ígértek, majd visszatartották a dokumentumokat, megváltoztatták az útvonalakat, és távol tartották az embereket.
Valeria kapcsolatot talált több ügynökkel, akik járművek áthaladását segítették elő.
Julian is egy volt közülük.
A következő éjszakára tervezett megmozdulás volt.
Az egyik csoportot egy régi csomagolóüzemből a hegyek egy másik pontjára költöztették.
– Alig várják, hogy kijussak innen – mondta Valeria.
Renáta bólintott.
– Nem fogunk várni.
De szükségem van a segítségedre a helyszín azonosításában.
Valeria egy térképen rámutatott az utazásai során ismert ösvényekre.
Mateo felismert egy területet a faház közelében: járműveket látott áthajtani egy bekötőúton, amelyről azt hitte, hogy elhagyatott.
A darabkák kezdtek a helyükre kerülni.
Julián eközben folyamatosan a járőr mentéséről kérdezősködött, olyan kitartóan, hogy felkeltette Renata figyelmét.
Nem erősítették meg, hogy Valeria életben van.
Azon a délutánon Mateo kutatók kíséretében tért vissza, hogy egy engedélyezett pontról felmérje a területet.
North mellette állt, a hámjához kötve.
Az útról megláttak egy udvart két teherautóval és egy épületet, amelyen még mindig látszott egy bezárt csomagolóüzem táblája.
Egy nő rövid időre megjelent az ablakban.
Valaki félreállította.
Mateo régi késztetést érzett, hogy cselekedjen, mielőtt túl késő lenne.
Megnyomta a rádió gombját, jelentette a látottakat, és a csapattal maradt.
North a lábához súrolta.
A férfi az egyik kezét a fejéhez eresztette.
Miután visszatért a klinikára, Valeriát ébren találta, amint az ajtót bámulja.
– Látod?
-Igen.
Már tudják, hol kell keresni.
Lehunyta a szemét.
Éveket töltöttem azzal, hogy én voltam az, aki bejött, kérdezősködött és keresett.
Szinte elviselhetetlen volt számára, hogy ágyban kellett maradnia, miközben mások végezték ezt a munkát.
„Az, hogy nem vagy ott, nem jelenti azt, hogy elhagyod őket” – mondta Mateo.
Valéria ránézett.
– Elhiszed, amikor magadnak mondod?
Eltartott egy ideig, mire válaszolt.
– Tanulok.
A művelet másnap este kezdődött.
Renata csapatokat állított fel a csomagolóüzemben és a kijárati útvonalakon.
Valeria védett pozícióból működött együtt, arcokat és járműveket azonosított a beérkező képeken.
Mateo tanúként és a mentőkkel való összekötőként maradt ott.
North egy asztal alatt pihent.
Amikor Julián megjelent az egyik teherautó mellett, Valeria egy pillanatra elállt a lélegzete.
Látta, hogy egy sofőrrel beszélget és egy mappát nézeget.
Ugyanazzal a gesztussal nézte át vele a jelentéseket.
Renata észrevette az arckifejezését.
– Ő az?
-Igen.
Remegett a hangja, de nem fordult el a képernyőtől.
A rendőrök avatkoztak közbe, mielőtt a konvoj elhagyta volna a helyszínt.
Kiabálások hallatszottak, járművek állták el a kijáratokat, és a szél ismétlődő parancsokat vitt magával.
Az első épületben két szobában bezárt embereket találtak.
Juliannak sikerült elszakadnia a kezdeti csoporttól, és egy szervizterületen keresztül elmenekült.
Néhány percig senki sem tudta, hol van.
A figyelmeztetés azután érkezett, hogy Norte már csatlakozott.
A kutya feszülten bámult a boksz hátsó része felé.
