Clara megérintette a karját, mielőtt belépett; a férfi egy mosollyal válaszolt, de ez nem érte el a szemét.

Evés után a gyerekek elmentek játszani.

Ernesto Arturoval beszélgetett, amikor meghallotta Emiliát a folyosón.

A fürdőszoba mellett találta meg, amint próbálta visszatartani a könnyeit.

Rodrigo, a 13 éves unokatestvére, azt mondta neki, hogy a nagyapja a szegény rokon.

Ezért – szerinte – mindig mások házában ünnepeltek.

Ernesto lehajolt és magához ölelte, miközben beszélt.

„Azért hívnak meg minket, mert sajnálnak minket?” – kérdezte a lány.

Vett egy mély lélegzetet, mielőtt válaszolt.

– A nagybátyád azért hív meg, mert a testvérem, és szeretjük egymást.

– És még ha valakinek kevesebb pénze is van, senkinek sincs joga ahhoz, hogy így érezze magát.

Emília megtörölte az orrát.

A nagyapja elkísérte a konyhába, ahol Elvira felajánlotta, hogy segít felszolgálni a desszertet.

Aztán Rodrigót kereste.

Ülve beszélt hozzá, anélkül, hogy sarokba szorította volna, vagy zavarba hozta volna a többiek előtt.

– Amit mondtál, fájt Emiliának.

– Azt akarom, hogy gondolkodj el azon, miért mondtad ezt.

A fiú elpirult és bólintott.

Ernesto felismerte ebben a mondatban egy felnőtt hangját, amely egy kisebb szájra lelt.

Rodrigo kikapcsolta a előtte lévő képernyőt.

– A nagybátyám azt mondta, hogy mindig üres kézzel érkeztél.

Ernesto a székekre gondolt, amiket az előbb cipelt, a sütikre és a görbe csillagra.

Felsorolhatnám őket.

Ehelyett megkérdezte a fiút, hogy egy parti élvezetének titka attól függ-e, hogy ki mennyit járul hozzá a bulihoz.

Rodrigo megvonta a vállát, majd megrázta a fejét.

Nem tűnt teljesen meggyőzöttnek, de figyelt.

Ernesto arra kérte, hogy keresse meg Emiliát, amikor már tudja, mit akar mondani neki, anélkül, hogy kényszerítené a megbocsátásra, hogy a felnőttek megnyugodhassanak.

Miután visszatért a szobába, Mauricio megtette a megjegyzést.

Klára úgy nézett rá, mintha nagyon messziről látná.

– Mit mondtál az előbb?

– Ez egy vicc volt.

Ernesto lassan megrázta a fejét.

– Az unokám épp most sírt egy hasonló vicc miatt.

Hector félretolta a poharat.

Ernesto hangtalanul szólt hozzá.

– Négy éve küldök pénzt a fiad jelzáloghitelére és Emilia iskolájára.

– A céged által kapott kölcsön is tőlem származott.

Mauricio Clarára nézett.

– Azt mondtad, hogy…

– Soha többé nem kérdeztél semmit – felelte.

– És folyamatosan kerültem egy beszélgetést, amit már rég le kellett volna folytatnunk.

A csend kínos és hosszú volt.

Arturo a testvére vállára tette a kezét.

Ernesto nem adott ki bankszámlakivonatokat, és nem jelentette be, hogy mennyit kapott a cégéért.

A kabátja miatt volt.

– Nem fogom ezt a gyerekek előtt megbeszélni.

Klára úgy döntött, hogy elkíséri.

Mauricio a karosszék mellett maradt, kezében az ottfelejtett pohárral.

Emilia kijött a konyhából néhány becsomagolt sütivel a kezében.

A visszaúton elaludt.

Klára az utat nézte.

– Sajnálom, hogy idáig fajult a dolog.

Ernesto egyenesen előre nézett.

–Azt is rosszul tettem, hogy arra kértelek, rejtsd el.

Összekeverte a lánya védelmét egy olyan helyzet fenntartásával, amelyben neki kellett értelmeznie, igazolnia és enyhítenie azt, amit mások nem akartak látni.

Klára az éjszakát a régi szobájában töltötte.

Miután Emiliát lefektette, leült vele a konyhában.

Ernesto csak a szükséges csészéket hagyta ott.

– Nem fogom ma arra kérni, hogy döntsd el, mit tegyél a házasságoddal.

Sírni kezdett, megkönnyebbülten, hogy senki sem ad neki újabb kötelezettséget.

Azt mondta neki, hogy hetek óta vesz fel további betegeket, hogy fedezze azokat a költségeket, amelyeket Mauricio nem akart átnézni.

Fájós háttal jöttem vissza, és még mindig kerestem a módját, hogy óvatosan megkérdezzem tőle az üzletet.

Ernesto késztetést érzett, hogy több pénzt ajánljon fel, és vissza kellett fognia magát.

Megkérdezte tőle, hogy mire van szüksége aznap este.

Klára megtörölte az arcát.

—Alvás matek nélkül.

Bólintott.

Eltették a mosogatnivalót és lekapcsolták a tűzhelyet.

Ahogy elhaladt régi szobája ajtaja előtt, Ernesto látta, hogy a lánya az ágyon ülve leveszi a cipőjét, olyan fáradtan, hogy alig tudta kioldani a fűzőjét.

A következő hétfőn Ernesto felhívta a könyvelőjét, Beatriz Lugót.

Arra kérte, hogy a Clarával közölt határidő után hagyja abba a jelzáloghitelhez való hozzájárulást.

Emilia tandíját a tanév végéig fenntartanám, közvetlenül fizetve.

Ezután konzultált ügyvédjével, Samuel Treviñóval a céges kölcsönnel kapcsolatban.

A szerződés lehetővé tette a fizetés 60 napos írásbeli felmondási idővel történő követelését.

Az értesítés elküldése előtt áttekintették a szerződési feltételeket.

Nem állt szándékában unokáját üres házba vinni, vagy fizetés nélkül hagyni a munkásokat.

De én sem folytatnám a pénzosztást anélkül, hogy bárki is tudni akarná, honnan származik.

Clara hazament, hogy beszéljen Mauricióval.

Megmutatta neki a mozdulatokat, és elmagyarázta, mit rejtegetett el félelmében és szégyenében.

Ellenőrizte, hogy Ernesto neve is szerepel-e az általa aláírt szerződésen.

Sokáig ült a levelek előtt.

Addig minden leküzdött nehézséget a saját előrejutási képességének bizonyítékaként értelmezett.

A bejelentés napokkal később érkezett.

Mauricio felhívta Hectort.

Az apja közbeszólás nélkül végighallgatta, majd megkérdezte, hogy láthatja-e Ernestót.

Reggelire találkoztak egy belvárosi étteremben.

Hector két kávét rendelt.

– Tudom, mit mondtál karácsonykor – kezdte –.

– Ellenőriztem Mauricióval.

Ernesto várt.

– A fiam tiszteletlenül viselkedett veled.

Hector forgatta a kezében a csészét.