Aztán elvesztette az egyensúlyát.

Santiagónak sikerült megtartania, miközben a vele lévő mérnök mentőt hívott.

A fiú nehezen lélegzett. Santiago anélkül beszélt hozzá, hogy elállt volna mellőle, amíg a mentősök meg nem érkeztek.

Elena kibontott hajjal jelent meg a klinikán, a mérőszalag még mindig lógott a nyakáról.

-Hol van?

Stabilizálták az állapotát, és megszervezték a Moreliába való átszállítását.

Santiago vitte Elenát. Nem vitatkozott. Útközben csak egyszer kérdezte meg, mit mondott Tomás, mielőtt elájult.

– Hogy fájt neki.

Elena befogta a száját.

– Szinte soha nem ismeri el.

A kórházban a szakorvos elmagyarázta, hogy a vártnál hamarabb szüksége lesz egy másik beavatkozásra. További vizsgálatokat kell végezniük, és a műtétet a következő hetekben kell ütemezni.

Elena elővett egy könyvelőkönyvet.

Ekkor jött rá Santiago, miért veszíti el a házát.

Jelzáloggal terhelte meg, hogy kifizesse az első műtétet, és utána nem tudta fizetni a havi törlesztőrészleteket, a kezeléseket, az utazást és a napi kiadásokat.

„Nem azért hagytam abba a fizetést, mert elfelejtettem” – mondta. „Minden hónapban választanom kellett.”

Santiago a jegyzetfüzetre nézett, ami tele volt apró számokkal és áthúzott szavakkal.

Egy olyan megbeszélésen hagyta jóvá a felvásárlást, ahol még a kávéjukat sem itták meg.

Felajánlotta, hogy fedezi az orvosi költségeket.

Elena vissza akarta utasítani.

„Nem kell megbocsátanod nekem, vagy bármi mást elfogadnod” – mondta neki. „Írba is adhatjuk. Feltételek nélkül.”

Először a szociális szolgálattal akart beszélni. Később beleegyezett, hogy a szociális szolgálat együttműködjön a kezelésében.

Tomás kijött az intenzív osztályról, és a biciklis férfi felől érdeklődött.

Santiago Elena engedélyével lépett be.

– Mérges volt, mert nem vigyáztam?

– Megijedtem.

– Az én anyukám is dühös lesz, amikor fél.

Kártyáztak az ágyon. Elbúcsúzkodás közben Tomás megkérdezte, hogy visszajön-e.

Santiago Elenára nézett.

A nő bólintott.

– Holnap – felelte.

És visszatért.

Jimena Doña Beatriztől értesült a kórházról. Napokkal később érkezett Pátzcuaróba, amikor Tomás már otthon lábadozott, és várta a műtétjét.

A sálstandjánál találta Elenát.

– Mennyire kell abbahagynod a vőlegényem keresését?

Néhány bankjegyet hagyott az asztalon.

Elena felvette és visszaadta őket.

– Ha kérdésed van vele kapcsolatban, tedd fel neki. A munkám és a fiam nem része az elkötelezettségének.

A szomszédos árusok csendben maradtak.

Santiago akkor érkezett, amikor Jimena azt állította, hogy Elena megpróbálja kihasználni őt.

Megkérte, hogy álljon meg, és kikísérte a térről.

– Te is tartozol nekem egy magyarázattal – követelte a nő.

– Igen. De semmilyen magyarázat nem jogosít fel arra, hogy így bánj vele.

Azon az estén felbontották az eljegyzést. Santiago beismerte, hogy anélkül egyezett bele, hogy őszinte lett volna hozzá, amit a lány megérdemelt volna. Jimena dühösen elrohant, és figyelmeztette, hogy felelősséget kell vállalnia a családjuk előtt.

Nem próbálta megállítani.

Röviddel ezután Olvera bejelentést tett a ház visszaszerzésének felgyorsítása érdekében. A Beatriz által a cégen belül megtartott hatásköröket használta fel.

Santiago felbérelt egy független ügyvédet, és leállította a folyamatot, amíg áttekintették az iratokat.

Amikor odavittem Elenának a visszaigazolást, eltartott egy ideig, mire kibontotta.

– Az édesanyád még mindig döntéseket hoz az életemmel kapcsolatban – mondta.

– Elveszem tőle ezt a lehetőséget.

– Már rég meg kellett volna tenned.

Elfogadta a szemrehányást.

November 1-jén este segített Tomásnak virágokat elhelyezni Doña Mercedes oltárára.

Egy görbe íj miatt vitatkoztak. Mindketten egyszerre lehajtották a fejüket, összeráncolták a homlokukat, és összeharapták az ajkukat.

Doña Adela mozdulatlanul hagyta a kezében tartott csészét.

Elena is látta őket.

Később a keresztanyja azon kapta, hogy gyertyákat pakol el.

– Túlságosan hasonlítanak ahhoz, hogy folyton úgy tegyenek, mintha semmi baj nem lenne.

Elena leült.

– Írtam neki. Láttad a leveleket.

–Láttam őket visszatérni. Láttad, hogy elutasította őket?

Ez a kérdés ébren tartotta.

Másnap reggel behívta Santiagót, és letette nagymamája ládáját az ágyra.

Ő maga nyitotta ki.

Benne volt a kisbárány, egy apró babaruha és 14 szalaggal átkötött boríték.

Mindegyik Santiagónak címezve. Mindegyik visszaküldve.

Remegő kézzel nyitotta ki az elsőt.

„Ezen a héten tudtam meg. Babánk lesz. Nem azért írok, hogy megkérjelek, gyere vissza hozzám. Azért írok, mert jogod van tudni a létezéséről.”

A következő levélben jelentették be Tomás születését, 2013. december 9-én.

Egy másik a diagnózisról szólt.

Volt egy fénykép az első lépéseiről.

Santiagónak a földön kellett ülnie.

– Miért nem mondtad el nekem soha?

Elena a borítékokra mutatott.

– Tizennégyszer mondtam már.

Felemelte az arcát.

– Soha nem kaptam egyet sem.

Elena éveken át képzelte el a közöny látszatát azon az arcon. Amit viszont érzett, az a fájdalom volt, amit nem tudott színlelni.

Santiago elvette a kisbárányt.

– Tudja Tomás, hogy ki vagyok?

–Tudja, hogy az apja él. Azt nem tudja, hogy ő javította meg a biciklijét.

Santiago sírt, miközben a kezében tartotta a játékot.

Arra gondolt, ahogy a gyerek megkérdezi, hogy visszajön-e. A műtétekre, a házimunkákra, a születésnapokra, amelyeken nem tudott részt venni.

– Nem akarom újra elveszíteni.

– Akkor ne kezdj el helyette döntéseket hozni – felelte Elena. – Magyarázzuk el neki együtt, segítséggel. És olyan dolgokat is hallanod kell majd, amik fájnak.

Bólintott.