Nehéz beszélgetések, dühös napok és Tomás kérdései voltak, amelyeket egyikük sem próbált elkerülni. Santiago kibérelt egy közeli lakást, és átszervezte a munkáját. Megtanult jelen lenni anélkül, hogy szorosan ragaszkodna az élethez, amit talált.
Beatriz írt egy bocsánatkérő levelet. Elena beleegyezett, hogy elolvassa, de nem engedett látogatókat, amíg készen nem áll. Amikor végre találkoztak, rövid és kísérő nélküli találkozás volt. Senki sem kérte Tomást, hogy egy idegent „nagymamának” szólítson.
Egy évvel később Elena újra kinyitotta a csomagtartót.
Beletette a 14 betűt, és hozzáadott még egyet.
Santiago írott haja.
„Nem lehetek az emlékeidben ezekről az évekről. Azokban a napokban akarok lenni, amelyeket még élhetünk, ha te is ezt akarod.”
Elena az udvaron találta, amint várakozott.
– Kezdhetjük azzal, hogy megreggelizünk – mondta neki.
Hónapokkal később újra összeházasodtak abban a házban, Tomás mellettük, Doña Adela pedig nyíltan sírt.
A bárány feltűnt a fényképeken.
Másnap reggel Santiago belépett a konyhába, miközben Elena kávét szolgált fel.
Tomás már kenyeret evett, nyitott jegyzetfüzettel a kezében.
– Apa, ma rajtam a sor, hogy elvigyek.
Santiago Elenára nézett. A lány elmosolyodott, és átnyújtotta neki a csészéjét.
– Igen, fiam. Ma én jövök.
