„Senki sem akar segíteni nekem” – zokogott, míg a visszafogott ápolónő elő nem lépett… Mindenki megdöbbent!
– Már mondtam, hogy nem kapok levegőt… senki sem hisz nekem.
A lány anélkül ejtette ki ezeket a szavakat, hogy felemelte volna a fejét. A veracruzi Santa Clara-i Haditengerészeti Kórház előcsarnokában ült, egy szürke takaróba burkolózva, ami túl nagy volt a vállára.
Néhány méterrel arrébb az orvos a videót mutatta a mobiltelefonján. A nevetés elérte az ajtót.
Mariana Salcedo megállt.
Három éve dolgozott ott ápolónőként. Udvarias és diszkrét volt, és mindig elvállalta azokat a műszakokat, amelyeket senki más nem akart. Néhány kollégája a jellem hiányának vélte a hallgatását.
De azon a reggelen hallott valamit, amit a többiek figyelmen kívül hagytak: egy kislányt, aki levegőért küzdött.
Letette a mappáját egy székre, és letérdelt elé.
– Marianna vagyok. Hogy vagy?
—Renáta
— Mikor voltál ott?
A lány kilenc ujját felemelte. A beszéd túl nehezére esett.
Mariana figyelte sápadt ajkát, homlokán a verejtéket és mellkasának kétségbeesett mozgását.
— Csak egy?
–A nagymamám… kint… fájnak a lábai.
Renata belépett.
– Se acabó az orvosságom.
Mariana kerekesszéket kért.
Mielőtt odaléphetett volna, egy szürke öltönyös férfi jelent meg.
– Az a beteg nincs regisztrálva – mondta Octavio Barragán, a felvételért felelős vezető –, már elmagyaráztam neki, hogy másik orvoshoz kell mennie.
—Azonnali értékelés szükséges
– Először is be kell bizonyítanunk, hogy jogosult vagy a szolgáltatásra.
Mariana állta az adminisztrátor tekintetét.
—Elsősorban lélegzésre van szükség
Dr. Rodrigo Beltrán közeledett, eltéve a mobiltelefonját. Laborköpenye makulátlan volt, és bosszús arckifejezéssel nézett körül.
—Mi a következő?
– Fontos légzési nehézség. Nincs consigue terminar una frase.
Beltrán onnan nézett Renatára, ahol volt.
–Ő is sír. Lehet, hogy szorongásból van.
– Revísela, orvos
A fajta ára.
– Ne mondd meg, hogyan végezzem a munkámat.
Renata gyengéden meghúzta Mariana ruhájának ujját.
—Nem én vagyok az… másikat is.
Az utolsó szavak elegek voltak.
Mariana leültette a lányt a székbe, és kiment a sürgősségire.
„3. fülke” – kérte. „Segítségre van szükségem.”
Leticia, a műszakvezető ápolónő, amint meglátta Renatát, felállt.
Miközben a monitort helyezték el, Mariana aktiválta a segélyhívót, és megkezdte a kórház által tervezett kezdeti intézkedéseket.
A lány alig bírta felemelni a fejét.
Nézz rám, Renata. Itt maradok veled.
Barragán két őrrel érkezett mögöttük.
– Megkértem őket, hogy várjanak az engedélyre.
Leticia a képernyőre nézett.
– Octavio, a pasas ölében.
A menedzser mozdulatlanul állt. Még soha nem beszéltek vele így.
Beltrán néhány másodperc múlva lépett be.
– Mariana, ebből problémát csinálsz.
A betegre mutatott.
–A probléma azzal az ággyal van. Gondoskodnod kell róla.
Az orvos végre odalépett. Azonban továbbra is jobban a figyelő emberekre koncentrált, mint a lányra.
Renata egy apró vallásos érmet szorongatott az ujjai között. Mariana látta, hogy mozgatja az ajkait, és imádkozni próbál.
Aztán történt valami, amitől többen is fellélegeztek.
A mellkasában hallatszó sípolás eltűnt.
– Látod? – mondta Beltrán. – Most már kezd megnyugodni.
Mariana ősi hidegséget érzett a gerincén.
A monitoron látható számok tovább romlottak.
Renata már nem küzdött ugyanazzal az erővel, mert kezdett kimerült lenni.
„Nem javul az állapota” – mondta. „Légzési elégtelenség alakul ki nála.”
Leticia ismét hívta a mentőcsapatot.
Mariana közel vitte az arcát a lányéhoz.
– Szorítsd meg a kezem.
A kis ujjak alig mozdultak.
Egy pillanatra elhallgatott a kórház zaja.
Újra megérezte a füst szagát, a fém hőjét, és érezte, ahogy a víz egy hajótestnek csapódik a tenger közepén.
Valaki más is így szorította meg a kezét.
Azt is kérte tőle, hogy ne menjen el.
– Ki itt a felelős?
A hang az ajtó felől jött.
Esteban Robles nyugalmazott kapitány, a beteg- és veterántámogatás koordinátora hallotta a segélyhívásokat a folyosóról.
Barragán előreszaladt.
—Ez az ápolónő dokumentumok nélkül vett fel egy kiskorút, és—
– A papírmunka várhat – vágott közbe Leticia. – Helyre van szükségünk.
Robles arrébb húzott egy széket, hogy a mentőautó el tudjon haladni. Aztán meglátta a sebhelyet, ami Mariana alkarján húzódott.
Aztán az arcába nézett.
—Salcedo.
Nem válaszolt.
– Mariana Salcedo? Az, amelyik a Centinela hajóról jött?
Beltrán elfordította a fejét.
A nővér továbbra is Renata arcán tartotta a maszkot.
– Kapitány úr, kérem. Most meg kell találnia a nagymamáját.
Robles azonnal megértette.
Az egyik őrt a bejárathoz küldte, és az ajtó mellett megállva utat nyitott.
Dr. Adriana Cárdenas, a sürgősségi osztály vezetője a szakosodott csapattal érkezett meg, amikor Renata elvesztette az eszméletét.
Marianna rövid és pontos beszámolót adott.
Semmit sem hagyott ki. Nem vesztegette az idejét senki vádolásával.
Az orvos meghallgatta, megvizsgálta a lányt, és elkezdte kiosztani a feladatokat.
– Salcedo, maradj velem.
Az ágy körül dolgoztak, miközben a fülkében riasztók szóltak.
Mariana ismerte ezeknek a másodperceknek a súlyát. Tudta, milyen könnyű utána minden gesztusra emlékezni, és évekig azon tűnődni, mi történt volna, ha az ember hamarabb cselekszik.
Ezúttal több kéz volt.
Volt egy csapat.
Nyitva volt egy ajtó, amelyen keresztül továbbra is érkezett a segítség.
Amikor sikerült stabilizálni Renata állapotát és előkészíteni az intenzív osztályra való átszállítását, Marianának a tenyerét az asztalra kellett helyeznie.
