– Köszönöm, hogy nem maradtál – suttogta nekem.
Megszorítottam a kezét. Meg akartam mondani neki, hogy túl sokáig tartott, de elmosolyodott, és megértettem, hogy nem kér tőlem magyarázatot.
Az esküvő után folytattuk a munkát. Gabriel néha elfelejtkezett a vásárlásról, én pedig még mindig túl sok mindent próbáltam egyedül elintézni. Beszélgettünk, mielőtt a kimerültség neheztelésbe csapott át.
Amikor Sofia felvételt nyert a mérnöki szakra, kiterítette a levelet az asztalunkra.
Mielőtt befejeztem volna az olvasást, sírtam.
-Még el sem kezdtem, anya.
– Igen. Hadd kezdjek el ünnepelni most azonnal.
Azon az estén húslevest főztünk. Gabriel megterítette a tányérokat, Sofia pedig citromokat vágott, miközben izgatottan beszélgettek az első félév tantárgyairól.
Egy pillanatig álltam a konyhaajtóban, és hallgattam őket.
Annyi éven át küzdöttem azért, hogy helyet szerezzek magamnak, hogy alig ismertem fel a benne rejlő békét.
– Elena, gyere ide – mondta Gabriel, és kihúzta a székemet.
Leültem. Az étel még meleg volt, és senki sem számított arra, hogy én fogok legközelebb enni.
