– Köszönöm, hogy megkérdezted, mire van szükségem.
Mindkét kezével fogta a poharat. Elkísérhette volna anélkül, hogy helyette döntene.
Mercedes megérkezett Tomással. Ebéd közben azon vitatkoztak, hogy melyikük fogadja el jobban a leendő unokáit, míg Renata nevetéssel elhallgattatta őket.
Zárórakor Sebastian segített neki elmosogatni.
Nézte, ahogy a férfi megigazít egy poharat.
– Már nem töröd össze őket.
-Jó tanárom volt
Renata dejó a csapdát.
– Még mindig emlékszem, mi történt.
Bólintott
—Yo az
Ezúttal azért tudott közelebb lépni, mert a nő kitárt karokkal nézett rá.
Egy évvel a vacsora után megünnepelték a fogadó évfordulóját.
Miután az utolsó vendégek is elmentek, Sebastian egy kis dobozt tett az asztalra. Benne volt az összehajtott nyugta és egy egyszerű gyűrű.
Nem térdelt le, amíg meg nem kérdezte tőle, hogy akarja-e hallani, mit készített elő.
Renata Sonrió, érzelmes
Kamerák és tökéletes élet ígérete nélkül kérte meg a kezét.
–Továbbra is veled akarom építeni ezt. Mindazzal, amik vagyunk.
A nő megölelte, mielőtt válaszolt volna.
– Igen. De soha többé ne döntsem el, melyik igazságot bírom elviselni.
Sebastian felhúzta a gyűrűt az ujjára.
Don Tomás hangosan sírt. Mercedes adott neki egy szalvétát, majd kért magának egyet.
Később Renata betette a nyugtát a fiókba.
Sebastian ránézett
— Még mindig szeretnéd megőrizni?
Becsukta a fiókot.
– Igen. De holnap ki kell fizetnünk a beszállítót, kukoricát kell vennünk, és korán kell nyitnunk.
Nevetett, és felvette a seprűt.
Renata lekapcsolta az utolsó villanyt, miközben Sebastián leszedte a székeket. Aztán együtt távoztak, fáradtan és boldogan, és Renata bezárta annak a helynek az ajtaját, amelyet a magáénak nevezett.
