Eladta az autót, a megtakarításait és a lakásból származó bevételt. A pénz elveszett a követelések, a védekezés és a kifizetések miatt. Elvesztette az állását, és amikor megpróbálta újrakezdeni az egészet, az eljárással kapcsolatos hivatkozások bezárták az ajtókat.
Aztán légúti megbetegedést kapott. Nem fizette tovább a szobát, ahol lakott. Elkezdett kartonpapírt és konzervdobozokat gyűjteni.”
Renata összekulcsolt kézzel hallgatta.
„Mennyi összegről beszélünk?
” „A dosszié több mint kétmillió peso értékű követelést mutat. Meg kell vizsgálnunk, hogy mi érvényes, és mi vitatható.”
– Danielnek soha nem volt cége. –
Mariana több nyomtatott e-mailre és meghatalmazásra mutatott.
Ernesto Salcedo neve többször is szerepelt.
Renata nem hívta fel, mielőtt meglátogatta volna.
Az apja a kertben ült, és az ebédjére várt. Felállt, amikor a nő megérkezett, anélkül, hogy köszönt volna.
A nő az asztalra tette a másolatokat.
– Mit csinált a dokumentumaimmal?
Don Ernesto csak egy pillanatra pillantott a papírokra.
– Én fogom elintézni. –
A válasz jobban fájt neki, mint a tagadás.
– Az én nevemet használta annak a cégnek a megnyitásához? –
Veszteségekről, a becsapó partnerekről és egy olyan vállalkozásról kezdett beszélni, amelynek sikerre kellett jutnia.
Renata félbeszakította.
– Megkérdeztem, hogy az én nevemet használta-e.
– Igen. –
A szó csendben hagyta el a kertet.
Don Ernesto nem kaphatott hitelt, és visszaélt lánya bizalmával. Néhány aláírás valódi volt, megtévesztő magyarázatokkal szerezték meg. Mások hamisítottak voltak.
Daniel ezt a családi dokumentumok rendezgetése közben fedezte fel.
– Dühösen jött be – vallotta be az apa. – Azt mondta, fel fog jelenteni.
– Miért nem tette?
Don Ernesto lehajtotta a fejét.
„Mondtam neki, hogy nyomozni fognak. Hogy mindenhol a neved van. Hogy elveszítheted az állásodat, és letartóztathatnak…”
„Megijesztetted.
” „Én is féltem.”
Renatát hányinger fogta el.
Az apja meggyőzte Danielt, hogy a védelme azt jelenti,
hogy vállalnia kell a felelősséget a rendetlenségért. Megígérte, hogy visszafizeti a tartozását, és ügyvédeket fogad, hogy helyrehozzák a dolgokat.
Soha nem tette.
– És amikor elvesztette az állását? Amikor mindent eladott? –
Don Ernesto megdörzsölte az arcát.
– Megkért, hogy hagyjalak ki. Azt mondta, nem akarja lerombolni a rólam alkotott képet. –
Renata a gondozott kertre, az új teherautóra, a nemrég vásárolt bútorokra nézett.
– Hagytad, hogy mindent elveszítsen, miközben te itt laktál. –
Nem tudtam, hogy hajléktalan.
– Tudtad, hogy egyedül van. –
Az apja megpróbálta megfogni a kezét. A lány elhúzódott tőle.
– Be kell adnod az irataidat, és beszélned kell egy ügyvéddel. Nem fogom tovább védeni ezt a hazugságot. –
Én vagyok az apád, Renata. –
Sírni kezdett.
– Ezt nem értem.
Visszament a házba, hogy ruhát vegyen. Rodrigo a nappaliban volt, és a telefonját nézegette.
– Hallottam, hogy megtaláltad az exedet – mondta.
– Most hajléktalanokat is befogadsz? –
Renata megdermedt.
– Soha többé ne beszélj így róla! –
nevetett Rodrigo.
– Ha végül szemetet szedett, akkor biztosan tett valamit. Vannak, akik egyszerűen kudarcra születtek. –
Emlékezett más kifejezésekre is: az alkalmazottak pótolhatók, a húga teher, egy idegennek segíteni annyi, mint pénzt kidobni. Évekig ezt a megvetést egyszerű személyiségbeli különbségnek tekintette.
– El foglak hagyni – mondta.
Rodrigo letette a telefont.
– Egy olyan férfi miatt, aki az utcán alszik? –
Mert nem akarom megosztani az életemet valakivel, aki gúnyt űz azokból, akiknek segítségre van szükségük.
Nem változtatta a beszélgetést verekedéssé. Összeszedte a holmiját, felhívta Marianát, és aznap este a húgánál töltötte.
A húga, Teresa, az ágy szélén ülve találta meg, a kezében kikapcsolt telefonnal.
– Akarsz beszélni? –
Renata megrázta a fejét, majd sírni kezdett.
Szégyellte, hogy kényelmes otthona volt, miközben Daniel alvóhelyet keresett.
Az is rettegett, hogy feljelenti az apját, és rájön, mennyi minden mást nem akart látni.
Teresa leült mellé.
„Nem tudtad az igazságot. Amit most teszel, a te kezedben van.”
Nem próbálta meggyőzni arról, hogy minden rendben lesz. Vizet hozott neki, lehajtotta az ágyat, és megígérte, hogy elkíséri, ha vissza kell mennie a holmijáért. Renata most már kicsit fellélegezhetett.
Előtte elment megkeresni Danielt.
A menedékhely előtt találta meg, egy vékony takaróba csavarva. Egy nyitott fedelű könyvet olvasott egy patika reflektorfényében.
Renata leült mellé.
„Beszéltem apámmal.”
Lassan letette a könyvet.
– Nem akartam, hogy így tudd meg. –
Megölelte, mielőtt válaszolhatott volna.
Daniel egy pillanatig mereven állt. Aztán a vállára rogyott, és olyan szégyenkezésben sírt, hogy Renata szíve összetörte.
– Azért tettem, hogy megmentselek – suttogta.
A lány becsukta a szemét.
– Tudom. –
Átölelték egymást, amíg a férfi meg nem tudott szólalni.
– Nem tartozol nekem semmivel. Én döntöttem úgy, hogy megteszem. –
Renata elhúzódott, hogy ránézzen.
– És én is veled akartam volna dönteni. Azt hittem, hogy már nem szeretsz. –
Daniel lehajtotta a fejét.
– Azt hittem, hamarosan vége lesz. Aztán nem tudtam, hogyan menjek vissza.
– Nem kaphatjuk vissza azokat az éveket. De abbahagyhatjuk a hazudozást egymásnak. –
Felajánlotta, hogy fizet egy szobáért és az orvosi ellátásért. Daniel megpróbálta visszautasítani.
