Egyik este séta közben megfogta a kezét.
– Randira akarlak hívni. –
Renata elhallgatott.
– Nincsenek adósságok vagy köszönetnyilvánítások? –
Mert szeretek veled lenni. –
Összefonta az ujjait az övével.
– Akkor igen.
Egy évvel később elkezdtek együtt élni. Kiválasztottak egy lakást két íróasztallal és egy nagy ablakkal. Daniel még mindig félelemmel ébredt fel néha éjszakánként; most már ezt is kimondhatta anélkül, hogy titkolózna.
Renata azt is megtanulta megkérdezni, amiről korábban hallgatott.
Az évfordulójuk délutánján visszatértek abba a kávézóba, ahol először találkoztak. Daniel egyszerű inget viselt, és egy könyvet cipelt a hóna alatt.
Kávét és két zsemlét rendeltek.
Az egyiket feltörte, és éppen egy szalvétába csomagolta volna a felét. Megállt. Renata a kezét az övére tette, anélkül, hogy szólt volna egy szót sem.
Daniel lassan lélegzett, és a tányérjára tette a kenyeret.
Aztán a diákjaikról beszélgettek, a rendelésről, amit Renata pénteken kiszállít, és a vacsoráról, amit elkészítenek, amikor visszatérnek.
Amikor elmentek, együtt sétáltak haza. Danielnek már nem volt semmi, amit titokban cipelhetett volna.
Egyedül voltam az első ultrahangvizsgálatomon, amikor a férjem belépett a szeretőjével és a válási aktával a hóna alatt. Miközben remegtem a monitor előtt, kikotyogta: „Doktor úr, mondja meg neki, hogy ennek a másik férfinak hány hetes a gyereke.” Nem vitatkoztam: becsuktam a aktát, és megkértem mindenkit, hogy maradjon a helyén. Aztán az orvos a képernyőre mutatott… egy második szívverés is hallatszott.
1. RÉSZ Elena a vizsgálóasztalon feküdt, fedetlen hassal, könnyes szemmel, amikor a férje berontott a rendelőbe azzal a nővel együtt, akivel hetek óta csalta. – Doktor úr, mondja meg neki…
