„Igen, Uram! Bárcsak valaki csatlakozhatna hozzám vacsorára…” – suttogta az özvegy… És a milliomos mindent hallott.
– Istenem, ma este csak arra vágytam, hogy valaki vacsorázzon velem.
Lucia csak akkor vette észre, hogy hangosan mondta ki, amikor meghallotta, hogy egy szék megmozdul mögötte.
Péntek volt. Pueblában esett az eső, és a Las Jacarandas étterem szinte üres volt. Lucía előtt hideg leves hevert, ujjai között egy gyűrött szalvéta, és egy szék, amit két éve foglalt valakinek, aki nem fog visszatérni.
Az idegen fehér zsebkendővel közeledett.
– Rendben. Nem akartam hallani tőled…
Felnézett, és látta a kifogástalan öltönyt, a csillogó órát, egy olyan férfi feszült érzését, aki hozzászokott a megfizethető problémák megoldásához.
– Akkor csak tégy úgy, mintha nem hallottad volna.
Ez látszik
– Én is szólót fogok vacsorázni. Ha ez segít, maradhatok egy pillanatra.
Lucía fogta a zsebkendőt, megtörölte az arcát, és a tányér mellé tette.
– Éppen indultam volna
Fizetett, kiszámolta a számlákat, majd egy ferde esernyő alatt távozott. A férfi az üres szék mellett maradt, bizonytalanul, mitévő legyen ezzel a szégyennel, ami nem az övé volt, mégis egyre súlyosabban kezdett nyomasztani.
Alejandro Salgadónak hívták. 43 éves volt, és egy szállodaláncot vezetett. Addig az éjszakáig „nyugalomnak” nevezte azt a szokását, hogy senki sem várta el.
Lucía Mendoza 39 éves volt, és iskolai egyenruhákat készített egy zöld kapuval rendelkező házban. Férje, Miguel, 41 évesen halt meg szívrohamban. Tizenöt éven át a péntek jelentette számukra a kis luxust: a közös vacsorát, még akkor is, ha csak egy tányért engedhettek meg maguknak.
Miguel a Las Jacarandasban kérte meg a kezét. Miután eltemették, Lucía továbbra is oda járt. Úgy érezte, ha abbahagyja ahhoz az asztalhoz való járást is, teljesen elveszíti őt.
Doña Celia, az üzletvezető, tudta ezt. Néha megkérdezés nélkül elvitte a maradék evőeszközöket. Máskor pedig otthagyta őket.
Amikor Alejandro fizetéshez lépett, az ajtó felé nézett.
– Azt hiszem, rosszabbul érezte magát tőlem.
– Vannak napok, amikor a kedvesség akkor érkezik, amikor semmi másnak nincs helye – felelte Celia.
Nem mesélte el neki Lucia teljes élettörténetét. Csak annyit magyarázott el, hogy elvesztette a férjét, és hogy a péntekek nehezek.
Alejandro azon gondolkodott, hogy megkérdezi, segíthet-e. Megállt, mielőtt elővette volna a pénztárcáját.
Nem bánnád, ha üdvözölném, ha visszatérne?
– Ezt tőle kell megkérdezned.
A következő héten Lucía egy közeli asztalnál találta meg. Alig állt lábon.
Jó estét! Ígérem, nem kínálok zsebkendőket engedély nélkül.
Lucía felismerte az arckifejezését, és akarata ellenére elmosolyodott.
Vacsora után Alejandro odahívta a pincért.
–Megkérdezhetné a hölgyet, hogy kér-e tőlem egy flant? Ha nemet mond, elhozhatja nekem.
A tányérra nézett, amire a pincér mutatott, majd az idegenre.
Két éve már, hogy utoljára flant rendelt. Miguel mindig ügyetlenül felvágta, és a felét karamellel hagyta ott.
– Csak akkor, ha beleegyezel, hogy magad fizeted a vacsorádat – mondta.
Alejandro felemelte a kezét.
-Üzlet.
Meghívta, hogy üljön le. Megosztották a desszertet, és beszélgettek az időjárásról, a beázott tetőről, amit Lucía nem tudott megjavítani, és Alejandro képtelenségéről, hogy életben tartson egy növényt.
Hangosan felnevetett, amikor a férfi bevallotta, hogy hónapok óta öntöz egy műorchideát.
A nevetés annyira meglepte, hogy a szája elé kapta a kezét.
Alejandro nem szólt semmit. Addig folytatta a történetet, amíg a lány újra nevetett.
Búcsúzáskor telefonszámot cseréltek, mert Lucía így kívánta. Megbeszélték, hogy vasárnap kávéra találkoznak a Zócalo közelében.
Egy virágmintás ruhában érkezett, amit a szekrény mélyéről mentett ki. A férfi két poharat vitt, és idegesen pontos volt.
Addig beszélgettek, amíg meg nem csörgött a lány telefonja.
Egy név jelent meg a képernyőn: Valeria.
Alejandro ránézett, és lenémította a telefont.
– Válaszolhatsz – mondta Lucía.
– Ő a lányom. Madridban van az anyjával. Később felhívom.
Volt valami abban a gyorsaságban, amivel eltette a szerkezetet, ami elhallgattatta Luciát.
-Hány éves vagy?
—16.
– És mennyi idő telt el azóta, hogy utoljára láttad?
Alejandro a kávéra nézett.
—11 éves.
Lucía letette a poharat a padra.
Lassan beszélt. Adrianával kötött házassága a viták és a távollétek miatt megromlott. Amikor Valeriánál autizmust diagnosztizáltak, még jobban belevetette magát a munkájába. Azt mondta, biztosítania kell a jövőjét. A valóságban nem tudta elfogadni, hogy az apasághoz valami olyasmire van szükség, amit pénzzel nem lehet megvenni.
Adriana végül Madridba költözött a lánnyal, a családja közelébe. Alejandro fizette az iskolát, ajándékokat küldött, és vasárnaponként meglátogatta őket. Megígérte, hogy az első hónapban meglátogatja őket.
Aztán volt egy megnyíló állás. Aztán egy megbeszélés. Később attól kezdett félni, hogy a lánya nem akar majd találkozni vele.
Ezt a félelmet egy 11 évig tartó kifogássá alakította.
– Nem sokat válaszol – tette hozzá. – Azt hittem, nem igazán érdekli.
Lucia válaszára várt egy kicsit.
– Valeria mondta ezt neked, vagy te magad döntötted el?
Alejandro mozdulatlan maradt.
A telefon ismét rezegni kezdett. Ezúttal egy hangüzenet volt.
Halkan hallgatta, de Lucíának sikerült meghallania:
– Apa, tudnom kell, hogy jössz-e a kiállításra. Ha nem jössz, szólj. Holnap be kell adnom a listát.
