A következő hónapok sem voltak tökéletesek. Alejandro megtanulta a korábban a végére hagyott kötelezettségei köré szervezni az utazásait. Lucía pedig megtanulta elfogadni a társaságot anélkül, hogy kötelességének érezné a vidámságot.

A próbatétel akkor következett be, amikor egy fontos megbeszélés egybeesett Valeria születésnapjával. A pénzügyi igazgatója megkérte, hogy halassza el a repülőútját.

Alejandro kinyitotta a naptárat. Néhány másodpercig azon gondolkodott, hogyan magyarázza el a lányának, hogy később fog megérkezni.

Aztán meglátta a foglalást egy kis cukrászdában, amelyet a lány azért választott, hogy teázzon vele és Adrianával.

Kiosztotta a találkozót, írásba foglalta a függőben lévő döntéseket, és elindult a repülőtérre. A kereskedelmi megállapodás véglegesítése még több napot vett igénybe. Partnerei bosszúsak voltak.

Valeria semmit sem tudott erről a vitáról. A megbeszélt időpontban a cukrászdában találta meg, és megkérte, hogy segítsen neki választani két szelet kenyér közül.

Miután visszatért a szállodába, Alejandro felhívta Luciát.

– Ma megint meg akartam csinálni.

– És mit tettél?

Megnézte a születésnapi fotót.

-Én mentem.

De a múlt váratlan módon közéjük állt.

A szállodatársaság közzétett egy interjút, amelyben Alejandro új kapcsolatáról beszélt. A cím így szólt: „A földhözragadt nő, aki visszaadta az üzletembernek a családját.”

Lent egy fénykép látható Luciáról, amint elhagyja az éttermet.

Azért találta meg, mert egy ügyfele megkérdezte tőle, hogy mennyi pénzt adott neki Alejandro, hogy felmondjon a munkából.

Azon az estén a magazinnal az asztalon várta.

„Nem vagyok jótékonysági szervezet. És a lányodról sem lehet szép történeteket mesélni, hogy eladjam a szobáimat.”

Alejandro el akarta magyarázni, hogy nem ő választotta ezt a címet. Elhallgatott, amikor eszébe jutott, hogy anélkül vállalta, hogy megkérdezés nélkül beszél róluk.

– Igazad van. Engedélyt kellett volna kérnem.

–Úgy beszélsz, mintha azért jöttem volna, hogy rendbe tegyem az életedet. Nekem is van életem. Miguel létezett. A munkám létezik. Én nem csak az vagyok, ami veled történt, miután megismertél.

Lesütötte a tekintetét.

Lucía néhány napot látogatók nélkül kért.

Alejandro kérte a digitális kiadvány eltávolítását és a szöveg javítását. Beszélt Valeriával is, aki azt mondta neki, hogy nem szeretné, ha az interjúkban megemlítené a diagnózisát.

Tiszteletben tartotta.

Nem küldött ékszereket vagy virágot a műhelybe. Írt egy konkrét bocsánatkérést anélkül, hogy megkérte volna Lucíát, hogy nyugtassa meg.

Egy héttel később meghívta őt beszélgetni.

Pénzről, intimitásról beszélgettek, és arról, hogy milyen döntéseket tartanak meg maguknak. Lucía folytatja a munkát. Valeria történetei Valeriához tartoztak. És Miguelre emlékezni nem lenne sértés a férfi ellen, akit most szeret.

– Nem kell, hogy elfelejts – mondta Alejandro. – Meg kell tanulnom veled lenni anélkül, hogy arra kérnélek, hogy valaki más legyél.

Lucia kinyújtotta a kezét az asztalra.

Lassan kibékültek.

Nyáron Valeria úgy döntött, hogy ellátogat Mexikóba. Az utat az édesanyjával tervezte, és úgy döntött, hogy 10 napot Alejandrónál tölt. Indulás előtt videóhíváson keresztül kérte, hogy beszélhessen Lucíával.

Adriana is beszélt vele egy délután. Lucía attól tartott, hogy a hívás összehasonlításba torkollik kettejük között.

– Örülök, hogy Valeria menni akar – mondta Adriana. – De ha hamarabb vissza kell jönnie, azt akarom, hogy ezt is elmondhassa.

– Meg fogja érteni az elejétől fogva – felelte Lucía.

Megbeszélték az utazási terveket és azt, hogyan fognak kommunikálni. Miközben elbúcsúztak, Adriana néhány másodpercig hallgatott.

– Évekig emlékeztetnem kellett Alejandrót mindenre, amiről lemaradt. Remélem, most is emlékezni fog rá.

Lucía megértette, mennyi fáradtság rejlik e kifejezés mögött.

„Ez rajta múlik” – mondta.

Amikor letették a telefont, egyikük sem érezte szükségét annak, hogy azonnal barátságot színleljen. Képesek voltak meghallgatni egymást, és megegyezni abban, ami fontos.

– Apa azt mondja, te ruhákat varrsz – mondta Valeria a videohívásuk során.

-Igen.

– Tudnál nekem varrni egy nagy zsebes ruhát?

Lucía papírt keresett, amire írhat.

– Mondd el, hogyan képzeled el.

Színekről, anyagokról és méretekről beszélgettek. Valeria kérte, hogy ne dörzsölődjenek a címkék a nyakához. Lucía megmutatta neki a varrásokat kamerán, mielőtt befejezte volna őket.

A repülőtéren nem voltak kötelező ölelések. Valeria integetett, megkérdezte, mennyi idő alatt érkeznek meg, majd leült az autó ablakához.

A második napon kérte, hogy megnézhesse a műhelyt.

Lucía megmutatta neki a gépet, a gombokkal teli dobozokat és Miguel fényképét.

– Ő volt a férjed?

-Igen.

Valeria a képet nézte.

–Megtarthatod a képét. Nem kell levenned, csak mert apámmal vagy.

Lucia összeszorította az ajkait, mielőtt válaszolt.

-Köszönöm.

A látogatás végén Valeria egy rajzot hagyott a varróasztalon. Négy embert ábrázolt: őt magát, az anyját, Alejandrót és Lucíát. Mindegyikük mögött más ablak volt.

Az egyik sarokba ezt írta: „Család. Még akkor is, ha nem egy házban lakunk.”

Alejandro bekeretezte, miután engedélyt kért.

Majdnem egy évvel az első este után visszatértek a Las Jacarandasba. Valeria szabadságon volt, és egy zenei elől távolabbi asztalt választott.

Doña Celia 3 lapót hozott.

Alejandro zsebében egy gyűrű volt, de nem rejtette el az ételbe, és nem kérte, hogy kapcsolják be a kamerákat.

Beszélt Luciával a házasságról. Már csak az volt hátra, hogy feltegye neki a kérdést.

„Szeretném megosztani veled a finom vacsorákat és az odaégetteket” – mondta. „És azokat a napokat is, amikor egyedül szeretnél lenni. Hozzám jössz feleségül?”