Lucía a előtte lévő foglalt székre nézett. Miguelre gondolt anélkül, hogy újra el kellett volna búcsúznia tőle.
Aztán a férfira nézett, aki megtanult egy helyben maradni.
-Újra
Valeria megkóstolta a flant, és elmosolyodott.
– Akkor megmutathatom a meghívó rajzát.
Doña Celiának egy pillanatra el kellett húzódnia, hogy megmoshassa a szemét.
Hónapokkal később összeházasodtak, egy kis szertartás keretében. Adriana elkísérte Valeriát, és az étkezés alatt is ott maradt. Lucía elkészítette a ruháját, és miután végzett, eltette az ollóját, megelégedve a kibontatlan varrással.
Ebéd után Valeria fényképet kért. Az egyik oldalra ültette az anyját, a másikra Lucíát, majd odahívta Alejandrót.
Addig bámulta a kamerát, amíg a lánya meg nem érintette a karját.
– Itt van Papa
Azt mondta, azért, mert túl nagy helyet hagyott a székek között. Alejandro oda ült, ahová a lány mutatott, és elmosolyodott. Amikor meglátták a képet, Valeria úgy döntött, kinyomtatja, és a rajzai mellé teszi. Most először volt egy nemrégiben készült fényképe, amelyen az apja elég közel volt ahhoz, hogy ki tudja venni az arcát.
A műhely továbbra is nyitva maradt. Alejandro naptárában megjelentek olyan kirándulások, amelyeket már nem mondott le. Péntekenként pedig, akár kettő, három vagy több volt belőlük, olyan asztalt kértek, ahol mindenki kényelmesen elfért.
Lucia ismét élvezte az édességet.
Néha még mindig sírt Miguelért. Máskor olyan hangosan nevetett, hogy Celia a kasszából is hallotta. Mindkettőnek volt hely, és az este végén valaki megkérdezte tőle, hogy telt a napja.
