Alejandro megnyitotta az e-mailjét. Egy hetekkel ezelőtti meghívót talált a munkajelentések között eltemetve.

A lánya ezt írta alá: „Van itt egy hely neked.”

Eltakarta az arcát.

– Én sem láttam.

Lucia nem próbálta meg felmenteni őt.

–Akkor kezdd azzal, hogy elmondod neki az igazat. És kérdezd meg tőle, hogy mire van szüksége tőled.

Odaszólt előtte.

Valeria néhány csengés után felvette.

– Nem olvastam el a meghívót – ismerte el Alejandro. – Sajnálom.

Csend volt a túloldalon.

– Mindig ezt mondod.

A kifejezés elvette tőle minden begyakorolt ​​választ, amit esetleg kiadhatott volna magából.

-Igazad van.

Most először nem fűzött magyarázatot a kötelezettségeire vonatkozóan.

A kiállítás csütörtökön volt. Alejandro be akarta jelenteni, hogy azonnal utazni fog, de Lucía a telefonra mutatott, emlékeztetve, hogy figyeljen oda.

„Szeretnéd, ha elmennék?” – kérdezte.

– Igen. De ne gyere haza bejelentés nélkül. Anya meg tudja mondani, hol találkozzunk.

Miután letette a telefont, Alejandro sírt azon a padon, képtelen volt elbújni a kávéscsésze mögé.

Lucía felajánlotta neki ugyanazt a zsebkendőt, amit a héten most ki.

„Azt az időt már nem kaphatom vissza” – mondta.

– Nem. De csütörtök még nem jött el.

Az utazás nem egy öleléssel kezdődött. Egy kínos beszélgetéssel Adrianával.

„Valeriának nincs szüksége egy rendkívüli látogatásra, majd újabb 11 év várakozásra” – figyelmeztette őt.

Alejandro védekezés nélkül hallgatta végig.

Megbeszélték, hogy egy csendes kávézóban találkoznak, amit a tinédzser ismert. Valeria választotta ki az időpontot, és megkérte, hogy ülhessen le a hangszóróktól távolabb.

Utazás előtt megkérdezte Luciát, hogy van-e valami tanácsa.

„Egy fiúnak varrok egyenruhákat, akit zavarnak bizonyos varrások” – válaszolta. „Úgy tanultam meg, hogy megkérdeztem tőle, hol dörzsölődnek az alkatrészek. Ne feltételezd, hogy tudod, mit érez a lányod. Hallgass rá.”

Valeria egy rajzokkal teli mappával és a nyakában lógó fejhallgatóval érkezett. Alejandro felállt, de a nő a székre mutatott.

– Leülhetsz.

Engedelmeskedett.

Elképzelte, hogy azt mondja neki, gyönyörű, hiányzik neki, és még mindig az ő kislánya. Látva, ahogy szépen elrendezi a holmiját, megértette, mennyi minden történt nélküle.

– Köszönöm, hogy meghívtál.

Valeria kinyitotta a mappát.

– Ezek azok a rajzok, amiket ki fognak állítani.

Voltak vasútállomások, ablakok és hátulról látható emberek. Az egyik lepedőn egy padon ülő család volt látható. Az apa arca befejezetlen volt.

Alejandro egy pillanatra elállt a lélegzete.

„Nem tudtam, hogyan rajzoljalak le most” – magyarázta. „A fotóidon mindig messze nézel.”

Ránézett arra az üres helyre.

–Ha szeretnéd, csinálhatunk képet.

– Majd máskor. Először is meg akarom mutatni a többieket.

Alejandro egész délután ott maradt.

Csütörtökön a megbeszélt időpont előtt érkezett a kiállításra. Valeria megmutatta neki a helyét: az első sorban, a folyosó mellett. Amikor a bemutató véget ért, ott találta, ahol ígérte.

– Eljöttél – mondta.

-Igen.

Mellette maradt, amíg eltették a rajzokat. Aztán rövid időre a karjára hajtotta a fejét.

Alejandro nem váltotta beszéddé a gesztust. Kikísérte a lányt a kijáratig, csak azt a mappát kezében, amit a lány megengedte neki vinni.

Három hétig maradt Madridban. Délelőtt dolgozott, és a lányát akkor látta, amikor csak akarta. Megtanulta, hogy szereti a térképeket, utálja a bejelentés nélküli telefonhívásokat, és órákig képes beszélni, ha valakit érdekelnek a történetei.

Voltak délutánok is, amikor Valeria nem akart vele találkozni.

– Fáradt vagyok ma – írt neki egyszer.

Azt válaszolta: „Rendben. Holnap megkérdezem.”

Küzdenie kellett, hogy ne tévessze össze a határt az elutasítással. De kezdte felismerni, hogy ez a nehézség az övé volt.

Minden este Lucíával beszélgetett. Néha Valeriáról. Máskor a vásárolt anyagokról, egy ügyfél árvitatkozásáról, vagy a hallgatásról, ami még mindig ránehezedett, amikor kikapcsolta a gépet.

Egyik este Lucia azt mondta neki, hogy Miguel halálának évfordulója van.

Alejandro abbahagyta a beszélgetést az útjáról.

– Akarsz mesélni róla nekem valamit?

Néhány másodpercig hallgatott.

Aztán beszélt a zsírfoltos kezéről, a főzés közben kitalált dalairól, és arról a szörnyű szokásáról, hogy a kulcsait a hűtőszekrényben rejtegeti.

Alejandro addig hallgatta, amíg el nem álmosodott.

Másnap Lucía kinyitotta Miguel szekrényét. Hónapok óta félretett egy sárga inget, mert még mindig rajta érződött Miguel illata. Letette az ágyra, és leült elé, dühösen magára, amiért egy másik férfi hívására várt.

Doña Celia beugrott hozzá, hogy hozzon neki néhány párnát, amiknek új huzatra volt szükségük. Sírva találta.

– Nevettem tegnap – vallotta be Lucía –. Az évfordulójuk volt, és nevettem, miközben Alejandróval beszélgettem.

Celia a párnákat a padlón hagyta.

– Te is emlékeztél rá. Telefonon meséltél róla.

Lucía a mellkasához szorította az inget. A délután végén összehajtotta, és egy tiszta dobozba tette Miguel levelei mellé. Nem dobta ki. Csak helyet csinált a szekrényben a virágmintás ruhának, ami még mindig az ajtó mögött lógott.

Miután visszatért Mexikóba, édes kenyérrel ment megkeresni. Lucía a műhelyben fogadta, egyenruhások között.

– Ezt hoztam neked – mondta, és megmutatott neki egy fényképet.

Valeria befejezte apja arcának lerajzolását.

Lucia gondosan fogta.

– Most pedig próbálj meg továbbra is úgy kinézni, mint az az úriember.

Alejandro elmosolyodott. Aztán megkérdezte, megcsókolhatja-e.

Bólintott, mielőtt még a félelem gondolata is átfutott volna az eszén.