Mindenki gúnyolta a vezérigazgatót, amiért felvett egy hajléktalant, amíg az illető meg nem oldott egy olyan problémát, amelyet addig egyetlen szakértő sem tudott kezelni.

– Megjavítja? Azt, amit az állomás előtt szedtek fel?

Nevetés futott végig a termen. Mateo 42 jelvényt számolt meg, de egyetlen pillantás sem vetett rá. Ramiro Salazar, a műveleti felügyelő, a mellkasához szorított kopott hátizsákra mutatott.

– Kezdje a kávéfőzővel. Így láthatjuk, van-e tapasztalata.

Mateo az asztal alatt hagyta a hátizsákját. Egy kölcsönkapott inget viselt, a cipője még mindig nedves volt a mosástól, és kétéves volt, és hozzászokott, hogy az emberek úgy beszélnek róla, mintha ott sem lenne.

Lassan vett egy mély lélegzetet a billentyűzet előtt.

Csak arra volt szüksége, hogy egyedül dolgozhasson.

Három nappal korábban egy telefont javított a Monterrey buszpályaudvar közelében. A tulajdonos, egy Ismael nevű vezető, abbahagyta a töltését, mert a csatlakozó tele volt összezsugorodott szöszökkel. Mateo gondosan megtisztította, és egy kábellel tesztelte.

– Fiú 50 peso

Egy ősz hajú férfi, aki néhány lépéssel hátulról figyelte őket, átnyújtott neki egy másik készüléket.

– Megnézheted vele.

Miután ellenőrizte, Mateo elmagyarázta, hogy új kábelre van szüksége. A sajátjával mutatta be, és visszautasította a férfi által felajánlott számlát.

– Nincs szükség javításra.

Sergio Cantú, az ismeretlen Korszak, egy 480 teherautóval rendelkező szállítmányozási cég tulajdonosa hónapok óta rosszul aludt. Az egyik rendszere a hajnali órákban meghibásodott, az utasításokat másolta, és az áruk célállomásait változtatta. Már így is milliókat veszítettek az elutasított szállítmányok, a késedelmek és a visszahívni kívánt termékek miatt.

Egy szupermarketlánc határidőt szabott nekik, hogy bebizonyítsák, hibamentesen tudnak működni.

Miközben beszélgettek, Ismael beindította a teherautóját. Mateo észrevette a szélvédő mellé szerelt nyomkövető fényét.

– Ez a modell elmenti az üzeneteket, amikor elveszíti a jelet. Aztán együtt küldi el őket.

Sergio figyelmesen nézett rá.

—Hogy érted?

Mateo Don Julián internetkávézójában tanult meg programozni, ahol számítógépeket tisztított azért cserébe, hogy zárás után is használhatta őket. Később egy saltillói kisvállalatnál dolgozott nyomkövető rendszerek integrálásával.

A cég bezárt. Édesanyja, Elena, röviddel ezután megbetegedett. Mateo eladta a szerszámait, és a megtakarításait ápolásra, közlekedésre és lakbérre költötte. Amikor az anyja meghalt, Mateo-nak nem volt munkája, otthona, és nem volt ereje elmagyarázni, mi történt minden alkalommal, amikor valaki a címét kérdezte.

„Olyan készülékeket javítok, amiket mások eldobnak” – válaszolta.

Sergio fizetett egyhetes kivizsgálást, korlátozott hozzáférést a dokumentumokhoz és ideiglenes szállást ajánlott neki.

Azon az éjszakán Mateo a földön aludt az ágy mellett. Még mindig nem tudta, hogyan pihenjen anélkül, hogy a hátizsákját ölelné.

Hétfőn, a gúnyolódások után, egy fiatal elemző lépett az asztalához.

38 nap volt hátra az ügyfél-ellenőrzésig.

– Diego vagyok. Ez az eseménynapló.

Ramiro azt mondta neki, hogy várjon, mielőtt átadna bármilyen dokumentumot. Diego úgy döntött, hogy ez a történet senkinek sem árthat.

Mateo ellenőrizte a dátumokat, útvonalakat és időpontokat. A hibák rendszertelennek tűntek, de szinte mindegyik 3:05 és 3:20 között történt, amikor egy konvoj egy hegyvidéki területen haladt át Coahuila felé.

Ceruzával bekarikázta az órákat.

Délben megjelent Rosa, a szakácsnő, kávéval és egy szendviccsel.

– Ott hagyhatod a hátizsákodat abban a szekrényben. Van rajta zár.

Mateo megrázta a fejét.

– Ez így rendben van.

Nem erősködött.

–A bátyám egy ideig az utcán élt. Még a holmijaira is vigyázott, amíg aludt.

Ő volt az első az épületben, aki beszélt vele anélkül, hogy bármit is bizonyítania kellett volna.

Miután Mateo befejezte az evést, összehajtotta a szalvétát, és eltette a szendvics felét.

– Holnap lesz még egy – mondta Rosa.

Udvariasan elmosolyodott, de nem vette ki a hátizsákjából. Megtanulta, hogy óvatosan kell tekintenie a következő napra.

Az anyja is raktározott élelmiszert, még ha nem is sokat. Amikor irodákat takarított, repedezett ujjakkal jött haza, és megkérdezte, mit tanult. A fiú nem értette a műsorokat, de a magyarázatait végighallgatta.

Amikor Mateo utoljára megmutathatott neki valamit, amit befejezett, egy kis műhelynek szánt rendszert mutatott be. Nem kérdezte meg, mennyit keresett. Azt kérdezte, hogy büszke-e rá.

Halála óta senki sem tette fel neki ezt a kérdést újra.

Mateo három napon át összehasonlította az incidenseket az útvonalakkal. Adriana Lugo, a külső tanácsadó cég felelős mérnöke hónapok óta vizsgálta a szervereket. Amikor rátalált, amint egy térképen követi az útvonalakat, felsóhajtott.

– Már teszteltük az összes modult.

– Késve és sorrenden kívül érkező üzenetekkel tesztelték őket?

Adrianának eltartott egy ideig, mire válaszolt.

—Stabil kapcsolattal végeztünk teszteket.

Kérte, hogy lássam a jegyzeteit.

Mateo még nem fedezte fel az okát, de észrevett egy véletlen egybeesést: régi teherautók, jelvesztés és egy 3-as órakor futó automatizált feladat. Együtt kellett megfigyelnie őket.

Csütörtökön kérte, hogy a következő konvoj várjon az udvaron, amíg ellenőrzik a kombinációt.

Ramiro hátrébb lépett.

– És kifizeted a büntetéseket?

Mateo Sergiót kereste. A tulajdonos állva hallgatta a hívások között, és végül elfogadta a felügyelő ajánlását: a teherautók elmennek.

Mielőtt elment, Ramiro elmosolyodott.

– Egy dolog munkát adni neked, és egy másik dolog átadni neked a céget.

Mateo megfogalmazott egy figyelmeztetést, amelyben felvázolta a hipotézisét, a becsült időpontot és az érintett járműveket. Elküldte, és egy másolatot a tábla mellett hagyott.