„Nagyon szerencsés vagy, hogy hajlandó vagyok feleségül venni” – mondta ott a templomban. A lány felhorkant, majd megfordult és elment.
– 29 évesen, azokkal az írnoki kezekkel hálásnak kellene lenned, hogy a családomból valaki feleségül akar venni.
Alonso de Santillán ezeket a szavakat az oltár előtt mondta, mielőtt a pap kérte volna a menyasszony elfogadását. Anyja az első padsorból bólintott.
A templom csendjében Inés Alcántara lenézett a kesztyűjére. A tinta két ujjbegynél átitatta az anyagot.
Egy regény foltjai voltak, amiről senki sem tudta, hogy ő írta.
1806 júniusának reggelén Puebla tiszta ég alatt ébredt. 5:45-kor, miközben a többi menyasszony aludt, Inés befejezett 11 oldalt a hálószobája ablaka mellett, a családi könyvespolc tetején.
Egy főszereplő épp most hagyta el az egyiket, ahol mindenki hálát követelt tőle, amiért megalázta.
Inés leírta a „Vége” szót, letette a tollat, és olyan egyedülálló örömöt érzett, hogy egy pillanatra megfeledkezett az esküvőről.
Aztán szappannal és citrommal próbálta eltávolítani a tintát.
Nincs saló
Felvette a kesztyűjét, és lement a lépcsőn, hogy segítsen anyjának a ruhakapcsokkal.
Egész életét ezek között a könyvek között töltötte. Apja alapította a könyvesboltot és az olvasótermet, megvette az épületet, és az üzletet menedékké alakította a diákok, özvegyek és olyan olvasók számára, akiknek nem volt elég pénzük minden új kiadvány megvásárlására.
Amikor négy évvel ezelőtt meghalt, Inés vette át a helyét.
Hetek óta várta, hogy szólítsa a könyvkötő műhelyből. Még mindig megtartotta a kötényét és a könyv egy ütött-kopott példányát, amiben megtanította olvasni. Minden reggel, amikor kinyitotta a boltot, végigsimított a pulton a könyöke nyomain. Nem tudta elképzelni a helyet egy szalonként, ahol senki sem emlékszik a hangjára.
Könyveket javított, kölcsönöket gyűjtött, könyvelte a számlákat, és gondoskodott beteg édesanyjáról. Éjszaka, amikor a város csendes volt, írt.
Még Doña Mercedes sem tudta.
Első regénye, a Clara türelme, Mexikóban jelent meg „Egy hölgy” álnéven. A regény egy nevelőnő történetét meséli el, akit munkaadói egy bútordarabnak néztek, mígnem Clara visszavágott nekik.
A női olvasók suttogva ajánlották egymásnak a könyvet. A férfiak azon vitatkoztak, hogy vajon egy nő írhatta-e. Inés könyvesboltjában 16 példány volt belőle, mind kölcsönadva.
Alonso az udvarlásuk alatt átlapozott egyet.
– Neheztelő nők történetei – jelentette ki. – Remélem, nem töltöd tele a fejed ezzel.
Válasz nélkül lehalkította a hangot.
32 éves volt, jó modorú, amikor az neki megfelelt, és a vezetékneve lenyűgözte Doña Mercedest. Előkelő családból származott, bár a zsebpénzre szorult, ami soha nem volt elég a kiadásai fedezésére.
Inés nem volt szerelmes. Beleegyezett, mert elege volt a szánakozó pillantásokból, mert az anyja védelmet akart látni, és mert összekeverte a nyugalmat a beletörődéssel.
Most, az oltár előtt állva, Alonso undorral meredt az ujjaira.
A pap szólásra nyitotta a száját.
Inés felemelte a fejét, mielőtt a férfi tehette volna.
– Igazad van, Alonso. Nagyon szerencsés voltam.
Elégedetten elmosolyodott.
– Milyen szerencsések voltunk, hogy ezt még az esküvőnk előtt hallottuk.
Visszahúzta a kezét, átnyújtotta a csokrot a papnak, és az ajtó felé fordult.
Senki sem mozdult.
Alonso-nak sikerült kimondania a nevét, de a lány már a központi folyosón sétált, nem futott, az ablakokon beszűrődő fényben.
Egészen a könyvesboltig nem sírt.
Aztán meglátta az üres helyeket ott, ahol a regényeinek kellett volna lenniük, és könnyein keresztül nevetni kezdett. Ezek a könyvek olvasókra találtak, miközben ő próbálta meggyőzni magát arról, hogy nem érdemli meg, hogy válasszon.
Doña Mercedes később visszatért, egy idős unokatestvére kíséretében.
– Mindenki előtt, Inés. Mi lesz veled?
A lánya átöltözött, és friss vízzel várta.
– Hétfőn kinyitom a könyvesboltot.
– De senki sem akar majd többé feleségül venni.
Inés leült mellé.
– Anya, ha így tudott velem beszélni egy oltár előtt, hogyan fog beszélni velem tanúk nélkül?
Megmutatta neki foltos ujjait.
Doña Mercedes hosszan nézte őket. Aztán a kezébe vette.
– Apádnak mindig volt itt tinta.
Elcsuklott a hangja.
– Annyira szerettem volna valakivel látni, hogy nem néztem meg, ki van melletted.
Hétfőn, 9:00-kor Inés a szokásos módon nyitott.
A vásárlók még befejezetlen könyveket is visszaküldtek, nem létező címeket kértek, és egy szerencsétlenség jeleit keresték, amelyeket teázás közben elmesélhettek.
Mindenkivel foglalkozott.
Azon a délutánon egy másik verzió kezdett terjedni: Doña Matilde, Alonso édesanyja szerint Inés egy ártatlan tréfa miatt vesztette el a türelmét. Az egyik hölgy lemondta lányai olvasótermi előfizetését. Egy másik azt tanácsolta Doña Mercedesnek, hogy kényszerítse a lányt a bocsánatkérésre.
Ezúttal az anyja nem hajtotta le a fejét.
– A lányom dolgozik. Ha szeretnél egy könyvet, tudok segíteni.
A hölgy anélkül távozott, hogy bármelyiküket is választotta volna. Utána Mercedes felment a szobájába pihenni, és leült az ágyra, kimerülten, de elégedetten, hogy nem maradt megint csendben.
Alonso szerdán olyan elnéző arckifejezéssel jelent meg, mint aki megbocsát egy vétséget.
„Diszkréten összeházasodhatunk augusztusban. Anyám előbb-utóbb elfogadja majd.”
Inés abbahagyta egy csomag csomagolását.
– Miért ragaszkodsz hozzám feleségül, ha szégyelled, hogy ki vagyok?
A falakat, a polcokat, a bevásárlóutca ajtaját nézte.
A válasz abban az utazásban rejlett.
„Elkérte tőlem az okiratokat, hogy előkészíthesse a szerződést” – emlékezett vissza.
