Egy fiatal nő, aki egy szövetstandnál segített anyjának, odalépett néhány összehajtott papírral. Nem aláírást szeretett volna, hanem azt akarta tudni, hogy elolvashatja-e valamit, amit írt. Inés széket kínált neki. Ignacio, aki éppen akkor érkezett, letette a kalapját Argosz mellé, és a pult túloldalán várt, anélkül, hogy félbeszakította volna remegő, lassan erőre kapó hangját.
Ignacio továbbra is látogatta. A levelek is folytatódtak, bár most már csak néhány utcányira laktak egymástól, és uzsonnaidőben válaszolhattak egymásnak.
Decemberben odavitte a pulthoz a 42 megtartott levelét.
– Meg akarom osztani veled az életemet. Ezzel a könyvesbolttal, a regényeiddel és az összes oldallal, amit még meg nem írtál.
Inés a csomagra tette a kezét.
– Igen, Ignacio. Akkor majd megszokod, hogy várnod kell, amíg befejezek egy fejezetet.
Ignacio elmosolyodott
Májusban házasodtak össze, ugyanabban a templomban.
Inés anyja korán érkezett, és elfoglalta az első padsort. A vendégek között voltak olvasók, akik könyveket vásároltak, mások pedig pénzt gyűjtöttek, hogy kölcsönkérhessék őket. Don Rafael szabad és új chaleco. Az udvaron a ház egyik fiúja Argoszra vigyázott, aki a szertartás után megvárta a gazdáját.
Azon a reggelen még pirkadat előtt írt. Amikor az oltárhoz ért, nem viselt kesztyűt.
Ignacio átvette a foltos ujjait, megcsókolta őket, és felnézett az arcába.
—A szerencsés szója yo.
