Inés elmosolyodott.
A könyv címe A nő, aki elment lenne.
Doña Catalina de Escobedo, Ignacio keresztanyja és egy irodalmi összejövetel házigazdája kérte, hogy meghallgasson egy töredéket a kiadás előtt.
Don Rafael el akarta olvasni az utolsó fejezetet.
És akkor kérdezd meg a szerzőt, hogy szeretne-e bemutatkozni.
Inés félt.
Évekig azt képzelte, hogy az olvasói nevetni fognak, amikor felfedezik, hogy a hang a könyvárushoz tartozik, aki beszedte a hátralékaikat.
– Ott lesznek a Santillanék?
-Igen.
– És Ignacio de Alarcón?
A szerkesztő bólintott.
Inés az ujjai között tartotta a szalagot.
– Tudod, ki írja alá a leveleimet.
Don Rafaelnek eltartott egy ideig, mire válaszolt.
– Diszkréciót ígértem mindkettőjüknek. Nem fogom megszegni ezt a ígéretet azért, hogy megkönnyítsem nekik a nehéz beszélgetést.
Mielőtt elindult, még egy dolgot világossá tett: ha a nő ülve marad, nem árulja el a nevét.
Azon az estén Inés mindent elmesélt az anyjának.
Doña Mercedes félbeszakítás nélkül hallgatta végig a titkos könyvekről szóló történetet. Utána kérte, hogy láthassa a Clara türelme című könyv egy példányát.
– Olvastam – suttogta. – Azon tűnődtem, ki tanította meg azt a lányt válaszolni.
Inés nem tudta megállni, hogy ne sírjon, amikor anyja kinyitotta az első oldalt, és megsimogatta ezeket a szavakat.
Az összejövetelre egy zöld ruhát választott, amit négy éve viselt. Doña Mercedes kölcsönadta neki a gyöngyeit, és megigazította a gallért.
– A kesztyűk az ágyon vannak – mondta.
Inés a kezeit nézte.
– Ma nincs rájuk szükségem.
Doña Catalina szalonja tele volt selymekkel, legyezőkkel és gyertyákkal. Inés az utolsó sorban, az ajtó mellett talált magának helyet.
Alonso Ignacio közelében beszélt. Kölcsönkérte a Clara című könyv egy példányát, és kívülről megtanulta a részleteket, hogy lenyűgözze a grófot.
Amikor Ignacio meglátta Inést, megváltozott az arckifejezése.
Átment a szobán, és feléje indult.
Alonso követte őt.
– A könyvárusunk is eljött – jegyezte meg mosolyogva. – Inés és én majdnem összeházasodtunk. Egy apró baleset történt a templomban.
Ignacio a tekintetét fürkészte.
– Elmondták, mit mondott. Nem tűnt kicsinek.
Alonso elvesztette a mosolyát, de megpróbálta visszanyerni azzal, hogy az irodalomról kezdett beszélni.
– Mindenesetre mindannyian csodáljuk ezt a titokzatos írónőt. Bármit megadnék, hogy találkozhassak vele. Clara sora nagyszerű: „Nem vagyok jelentéktelen, mert nem vagy hajlandó rám nézni.”
Inés felnézett.
– „Nem vagyok kicsi csak azért, mert úgy döntöttél, hogy nem látsz meg.” Megváltozott.
A közelben álló vendégek elhallgattak.
– 211. oldal – tette hozzá –. Tovább kellett volna megtartania a könyvet, Alonso.
Előrehajolt, és továbbra is mosolyogva nézett azokra, akik figyelték őket.
– Mindig is te akartad kimondani az utolsó szót.
Inés egy pillanatra úgy érezte, mintha bocsánatot kellene kérnie, és nyugalmat akar teremteni a szobában. Ujjait a szék támlájára nyomta.
– Csak akkor, ha hibát követnek el egy könyv idézésekor.
Egy rövid nevetés hallatszott egy rajongó mögül. Alonso kiegyenesedett és egyenesen előre nézett.
Ignacio szó nélkül figyelte.
Elöl Don Rafael csendet kért, és olvasni kezdett.
A teremben percekig hallgatták egy nő történetét, akit emberek vettek körül, akik köszönetet követeltek azért, hogy alacsonyabb helyet kapott.
Végül a főszereplő esőben hagyta el a házat. Senki sem jött a megmentésére. Ő maga találta meg az utat.
Amikor a szerkesztő becsukta a kéziratot, egy hölgy a szemét törölgette.
Don Rafael az utolsó sor felé nézett.
– A szerző jelen van. Csak akkor mondom meg a nevét, ha szeretné, hogy tudd.
Inés a saját lélegzetét hallotta. Látta Alonsót, az anyját, aki az ablaknál ült, ölében a kezeivel, és várt.
Felállt.
– Én akarom.
A szerkesztő elmosolyodott.
– Mindkét regény szerzője Doña Inés Alcántara, az Alcántara könyvesboltból és olvasóterméből.
Alonso addig hátrált, amíg egy széknek nem ütközött.
Doña Catalina állt fel először és tapsolt. Mások is követték, majd szinte az egész terem.
Inés az anyját kereste, és nyíltan sírva találta.
Amikor közelebb mehetett, Doña Mercedes átölelte, nem aggódva a gyöngyök vagy a tanúk miatt.
– Bocsáss meg, hogy ennyire félek – suttogta a fülébe.
Alonso elment. Ezúttal Inés nem látta őt távozni.
Ignaciót a teraszon találta, Argos mellette feküdt.
– Elhasználódott korszak? —preguntó ella.
Egy kopott levelet húzott elő a zsebéből.
– Az első, a forrásra vonatkozó kérdéstől kezdve.
Inés felismerte a papírt.
Ignacio elmagyarázta, hogy az anyja üzletét intézni jött, és egy olvasó ajánlására lépett be a könyvesboltba. Amikor találkozott vele, gyanítani kezdett valamit. A Claráról szóló beszélgetés után szinte semmi kétsége nem volt.
„Meg kellett volna mondanom neki, hogy ki írta alá a leveleimet” – vallotta be. „Attól féltem, hogy azt fogja hinni, hogy megkérdeztem a szerkesztőtől a nevét. Nem tettem.”
– Én is gyanítottam.
Argosz felállt, és orrát Inés kezére támasztotta.
Megsimogatta a fejét, mielőtt ismét a férfira nézett.
– Nem akarok többé aláírás mögé bújni.
– Akkor hadd írjak Inésnek holnap.
Az új regény szeptemberben jelent meg teljes nevén. Sor kígyózott a könyvesbolt előtt, és az olvasók órákig vártak, hogy dedikálhassa.
