Alonso megigazította az öklét.

– Egy feleségnek nem kell folyton könyveket küldözgetnie.

– Arra gondoltam, hogy eladom az épületet.

–Aláírtad volna, amit szükséges volt. A családomnak vannak kötelezettségei, Inés. Egy pozíció fenntartása pénzbe kerül.

Odament a bejárathoz és kinyitotta az ajtót.

–Ez a könyvesbolt nem eladó. És nem is foglak újra feleségül venni.

Alonso felvette a kalapot.

– Senki más nem fog elviselni egy olyan nőt, akinek ragasztó és régi papír szaga van.

Inés addig tartotta az ajtót, amíg el nem ment.

Azon az estén levelet írt.

18 hónapja levelezett regénye egyik olvasójával szerkesztője, Rafael Arrieta közvetítésével. Az ismeretlen személy csak az „én” betűt írta alá.

Első levelében egy jelenetről kérdezett: Clara, egy tánc után egyedül egy szökőkút mellett, azok nevetését hallgatta, akik nem vették észre a távollétét.

„Honnan tudta, hogy a magány pontosan ilyen érzés lehet?”

Inés azért válaszolt, mert senki sem tett fel neki ilyen őszinte kérdést.

Aztán jöttek a levelek könyvekről, veszteségekről és apró eseményekről. Fák között élt, korán elvesztette az apját, és volt egy Argosz nevű kutyája. A nő beszélt az örökölt könyvesboltról és a harangok hangjáról, de soha nem árulta el a nevét vagy a városát.

Mindketten névtelenségük megőrzését kérték a szerkesztőtől.

Amikor beleegyezett, hogy feleségül veszi, Inés abbahagyta az írást. Nem tudta megmagyarázni, miért megy feleségül egy férfihoz, akiről semmit sem akart elmondani.

Most elmesélte a történteket, és elküldte a levelet az új kézirata mellett.

A válasz a szokásosnál is hamarabb jött.

„Az az ember, aki szégyellte a tintát, soha nem értette volna meg a kezeit. 18 hónapja várok arra, hogy mit írnak.”

Inés addig olvasta ezeket a sorokat, amíg kívülről meg nem jegyezte őket.

Egy másik papírlapon felidézte, hogy az apja annyira erősen húzta alá a kedvenc részeit, hogy néha elszakította a papírt. Amikor az apja meghalt, senkinek sem kellettek ezek a sérült könyvek. Mindet megtartotta.

Inés elővette a könyvet a szekrényből, ahol olvasni tanult, és a levél mellé tette. Egy ideig ott maradt, távollévők szavai között, úgy érezve, hogy valaki kíséri, akinek az arcát nem ismerte.

Végül a barátja bejelentette, hogy néhány hetet abban a régióban tölt majd családi ügyekkel. Nem kérdezte meg, hol lakik a lány.

Röviddel ezután a vásárlók egy újabb újoncról kezdtek beszélni.

Don Ignacio de Alarcón, Valdeluz grófja, a tér közelében bérelt házat. 34 éves volt, jelentős vagyonnal rendelkezett, és nem sietett feleséget találni.

Elutasította a meghívásokat, hivalkodás nélkül öltözött, és egy hatalmas szürke kutya kíséretében sétált.

Inés a nyugták lepecsételése közben hallgatta a megjegyzéseket, anélkül, hogy összekapcsolta volna azokat a levelével.

Mígnem egy délután megszólalt a csengő.

Felment a létrán, és könyveket rendezgetett. Porral az arcán jött le, és egy magas férfit talált, aki látható örömmel nézegette a polcokat.

A kutya a lábához ült.

– Clara türelmét keresem – mondta a látogató –. A példányom kezd szétesni.

– Mind kölcsönbe vannak véve.

– Akkor várnom kell.

Inés kinyitotta a iktatószámot.

– A neved?

—Ignacio de Alarcón.

Az állat a farkát egy doboznak csóválta.

– Csendet, Argosz.

Inés tolla alig állt meg.

Másnap egy ügyfél közölte, hogy megkapta a számlálást. Ránézett a névjegyzékre: Ignacio. A kezdőbetű semmit sem bizonyított. Ahogy az sem, hogy milyen nevet választhatott volna egy olyan kutya, amelyet a klasszikusok olvasói választhattak volna.

Csütörtökön tért vissza, majd szombaton ismét.

Nem kért különleges bánásmódot, hogy előre kifizesse a kölcsönét. Érdeklődött a költészetről, megvitatta a lehetséges befejezést, és meghallgatta az érveit, még akkor is, ha a nő nem értett egyet vele.

Argosz helyet talált a pult mellett, és végül vizet kapott egy vendégeinek fenntartott tálból.

Inés várni kezdte a lépteket.

Egyik szombaton Argosz sántítva érkezett. Ignacio azonnal lehajolt, és egy tüskét talált az egyik lábujja között. Míg Inés közelebb vitt egy lámpát, ugyanolyan türelemmel nyugtatta az állatot, mint amilyennel egy ijedt gyerekkel beszélt volna.

„Egy út szélén találtam rá, amikor alig bírt lábra állni” – magyarázta később.

A kutya, immár megszabadulva a tüskétől, a térdére hajtotta a fejét.

Inés úgy gondolta, hogy az ilyen gyengédségnek nincs szüksége közönségre. Az eladó elment, és senki fontos személy nem láthatta, ahogy egy könyvesbolt padlóján térdel, szőrme borította kabátban.

Ignacio nem olyan volt, mint azok az urak, akik csak azért beszélnek, hogy megmutassák, mennyit tudnak. Ha valamit nem tudott, megkérdezte. Ha a lány megnevettette, nem tett úgy, mintha a vicc a sajátja lenne.

Egyik délután Claráról beszélgettek.

„Senki sem írta le még így, hogy egyedül van egy szökőkút mellett” – mondta. „Amikor olvastam, arra gondoltam: Honnan tudhatta volna?”

Inés érezte, ahogy az első levél szavai visszatérnek a szobába.

– Talán ő is ott volt – felelte.

Ignacio ránézett, majd az ujjaira pillantott.

A csend csak egy pillanatig tartott, de egyikük sem beszélt többé az időjárásról.

A szerkesztő július elején érkezett.

Don Rafael záróra után lépett be az oldalsó ajtón, kezében a szalaggal átkötött kézirattal.

– Az új regényed megríkatott a postakocsin – jelentette be. Az elöl ülő utas azt hitte, temetésről hozok hírt.