Rátette az ujjait a pontra. Aztán felhívta a kőművest, hogy árajánlatot kérjen a tetőcserepekre. Azt a részt még megjavíthatja, és később dönthet. Nem kellett egyetlen éjszaka félelme miatt lemondania a házról.

Végül elhagyta Adela irodáját. A párától felpuffadt könyvek, konzervdobozokban lévő nyugták és egy sötét fa könyvespolc borította a falat hevert.

A papírok között teherautókról és egy hordók mellett álló férfiról készült fényképeket talált. Az egyik kép hátuljára a nagynénje ezt írta: „Apa, mielőtt mindent elvesztettem.”

Lucía felismerte a Mendoza vezetéknevet, amely az egyik teherautóra volt festve. A dédnagyapja egy szállítmányozási cég tulajdonosa volt, bár a családban alig beszélt róla valaki.

Három nappal később, miközben a víz beáramlási helyét kereste, furcsa különbséget vett észre. A folyosó sokkal messzebbre nyúlt, mint az iroda. Mérőszalaggal megmérte mindkét teret, és megismételte a mérést.

Majdnem 3 méterrel voltak rövidebbek.

A könyvespolc mögött nem lehetett egyszerűen a külső fal.

Kopogott a fán. Az egyik végén tömörnek, a közepén üregesnek hangzott. Aztán felfedezett egy sor különálló szöget, melyeket elsötétült festék borított.

Egy feszítővassal felemelte az első deszkát. A fa por és szilánkok között megtört, felfedve egy vasajtót.

Lucia hátrált egy lépést.

Egy hatalmas lakat volt rajta, belül pedig egyáltalán nem volt zár.

Odahívta a kőművest, mielőtt megpróbálta volna kinyitni. A kőműves eltávolította a rozsdás vasszerkezetet, és ellenőrizte a mögötte lefelé vezető kis lépcsőt. Nyitva hagyták a bejáratot, és vártak, hogy egy kis levegő áramolhasson.

Lent egy pince húzódott a terasz alá. A ház többi részével ellentétben megőrizte szárazon rakott kőfalait. A szellőzőnyílások egy külső építményhez vezettek, amelyet Lucía fészernek vélt.

Lámpájának sugara végigsöpört dobozokon, emelvényekre emelt bőröndökön és számos lezárt konzerven.

„Tudott a nagynénéd erről?” – kérdezte a kőműves.

Lucia nem tudta, mit válaszoljon.

Az első doboz sötét színű, külön-külön becsomagolt üvegeket tartalmazott. Néhány címke megrongálódott, de másokon még mindig ott voltak az angol feliratok, és csaknem egy évszázaddal ezelőttről származnak.

Az egyik bőröndben külföldi bankjegyek kötegei voltak, becsomagolva védve. Egy másikban érmék, üzleti számlák és egy könyvelési könyv.

Lucía mozdulatlanul állt. Lehet, hogy az a pénz értéktelen. Lehet, hogy az üvegek megromlottak. Mégis úgy érezte, mintha egy sokkal nagyobb ajtót nyitott volna ki, mint amelyik a pincébe vezetett.

Megkérte a kőművest, hogy segítsen neki bezárni, és felhívta a közjegyzőt.

Arturo másnap megérkezett. Lefényképezte a leletet, és azt javasolta a nőnek, hogy dokumentálja a történteket, mielőtt elszállítaná. Ezután összehozta Valeria Castañedával, az antik gyűjtemények szakértőjével.

Amikor Valeria megérkezett, Lucía csalódottságra számított.

A szakember percekig vizsgálgatta az egyik bankjegyet. Ezután egy üveget is megvizsgált anélkül, hogy feltörte volna a pecsétet.

– Hány dobozt találtál?

– Még nem számoltuk meg mindet.

Valeria egy kendőre helyezte a nagyítót.

– Akkor csináljuk lassan.

Nem ígért milliókat. Elmagyarázta, hogy sok darab veszíteni fog az értékéből az állapota miatt, hogy némelyiket tanulmányozni kell, és hogy a származásukat meg kell vizsgálni. De vannak olyan példányok, amelyek rendkívüli érdeklődést kelthetnek a gyűjtők körében.

A következő hetekben szakemberek leltározták a raktárat. Átvizsgálták a dokumentumokat, a csomagolást és a pecséteket. Egy jogi csapat megvizsgálta a hagyatékot, és megszervezte a szükséges eljárásokat az esetleges eladásokhoz.

A jegyzetfüzet segítségével össze tudták rakni a történet egy részét: a dédapa árukat szállított Veracruz és a határ között. Mielőtt vállalkozása csődbe ment, ital- és valutagyűjteményt gyűjtött össze. A raktárat egy házbővítés miatt bezárták.

Adela papírjai között később felbukkant egy jegyzet egy raktárról, amelyről az apja a leveleiben beszélt. Megpróbálta megtalálni, sikertelenül. Műhelyekben és gazdasági udvarokban kutatott, soha nem az iroda mögött.

A vagyon ott maradt, amíg vödrökkel javítgatta a léket.

Luciát váratlan szomorúság fogta el.

– Jobban is élhetett volna – mormolta.

Rosa, aki vele volt, megsimogatta barátja fényképét.

– Szerette volna itt látni. Állandóan kérdezősködött felőled.

Azon az estén Lucía végre felbontotta a személyes borítékot, amiben az öröklési dokumentumok voltak. Addig elkerülte az újabb búcsúzkodást.

Adela levele rövid volt.

„Anyád azt mondta, hogy könyvesboltot szeretnél. Nem tudom, hogy még mindig akarod-e. Egy túl sok szobás és túl sok javítást igénylő házat hagyok rád. Add el, ha muszáj. Csak azt akarom, hogy újra a tiéd legyen egy fontos döntés az életedben.”

Lucía a papírra hajtotta a homlokát.

A nagynénje mit sem tudott a kincsről. Valami szerénynek gondolt dolgot hagyott rá, egy olyan álomra gondolva, amire senki más nem emlékezett.

Hónapokkal később megtartották az első árverést. A jutalékok, a költségek és az adókra félretett összegek levonása után Lucía több pénzt kapott, mint amennyit valaha is elképzelt volna, hogy egész életében felhalmoz.

Nem minden darab kelt el. Némelyik közönségesnek bizonyult; mások elhasználódtak. A legkivételesebbek elegendőek voltak ahhoz, hogy biztosítsák jövőjüket anélkül, hogy sietve ki kellett volna üríteni a gyűjteményt.

Mielőtt bármit is vásárolt volna, megkérte Renata Aguilart, az ügyeit koordináló ügyvédet, hogy magyarázza el neki az egyes szerződéseket. Jegyzetelte a részleteket, kérdéseket tett fel, és újra megkérdezte, ha valami nem volt világos.

„Nem akarok újra aláírni, mert elegem van belőle” – mondta neki.