Helyi munkásokkal újította fel a házat. Megőrizte a megmenthető padlókat, megjavította a tetőcserepeket és restaurálta a faragott ajtókat. A zongora annyi javításra szorult, hogy a hangoló végül minden csütörtökön velük kávézott.

Az irodát könyvtárrá alakították át. Lucía új polcokat vásárolt, asztalokat helyezett el az ablakok mellett, és kialakított egy helyet, ahol könyveket árultak, és a közeli termelők kávéját szolgálták fel.

Emellett befektetni is kezdett. Renata ajánlatokkal és független tanácsadókkal állt elő. Ezek egyike egy olyan csomagolóanyag-gyártó cégben való részesedés megszerzése volt, amely nehézségekkel küzdött, bár megrendelésekkel és tapasztalt munkavállalókkal rendelkezett.

Lucía már a második oldalra sem ért, felismerte a nevet.

Ernesto otthagyta régi munkahelyét, hogy vezesse azt a céget. Úgy beszélt róla, mintha a sajátja lenne, annak ellenére, hogy más partnerek pénzétől függött.

– Kizárhatjuk ezt a lehetőséget – mondta Renata.

Lucía kérte a teljes jelentést.

63 munkahely forgott veszélyben. Emellett hasznos gépek és egy életképes terv is rendelkezésre állt, feltéve, hogy a költségeket felülvizsgálják, és a vezetés professzionalizálódik. Miután konzultált egy másik szakemberrel, úgy döntött, hogy befektetési társaságán, a Casa Abiertán keresztül vesz részt.

Nem volt hajlandó beavatkozni a felvételekbe vagy elbocsátásokba. Ugyanazokat a felülvizsgálatokat követelte, mint a többi befektető, és hagyta, hogy egy igazgatótanács felügyelje a mentőcsomagot.

Nem kereste Ernestót, hogy elmondja neki.

Akkor jelent meg, amikor egy regionális magazin cikket közölt a birtok restaurálásáról és a gyűjtemény felfedezéséről.

Lucía figyelte, ahogy kiszáll a kocsiból és megigazítja a kabátját. Egy mappát cipelt a hóna alatt. Miközben a felújított folyosókat nézte, lelassított.

– Látom, jól csináltad – mondta.

-Igen.

Úgy tűnt, a válasza jobban irritálta, mint bármilyen szemrehányás.

Ernesto az ajtóra mutatott.

– Belülről kell beszélnünk.

– Itt tudunk beszélni.

Lucía két széket tett a folyosón. Adela fényképe és a levele még mindig az asztalon volt. Ernesto engedélyt nem kérve rájuk tette a mappát.

– Azt a vagyontárgyat be kellett volna vallani a váláskor. Az ügyvédem felülvizsgálja.

– A nagynéném a házasságunk vége után meghalt.

– De a végrendeletet előre aláírták. Tudtad, hogy kapsz valamit.

Lucía emlékezett azokra az estékre, amikor az a hang elég volt ahhoz, hogy kételkedjen a saját emlékeiben.

Elővette a telefonját és felhívta Renatát. Az ügyvéd hetek óta készült egy ilyen követelésre.

Lucía engedélyével meghallgatta Ernesto érveit, és utasította, hogy minden hivatalos követelést küldjön az irodájába. Dokumentáció készült a dátumokról, a leltárról és minden további tranzakcióról.

Amikor a hívás véget ért, Ernesto már nem csodálattal nézte a házat.

– Teletömték a fejed hülyeségekkel. Segíthetnék neked mindezzel megbirkózni.

– Már van segítségem.

– Jobban ismerlek bárki másnál.

Lucía lassan felemelte a mappát, amiben nagynénje levelét rejtette.

– Akkor mondd el, milyen üzletet akartam nyitni, mielőtt feleségül vettelek.

Összeráncolta a homlokát.

Várt egy nyomra. Lucia nem adta meg neki.

A háttérben, az irodaablakok mögött, a könyvek szín szerint rendezve álltak a nyitányhoz. Ernesto alig pillantott rájuk.

– Nem azért jöttem ide, hogy ostobaságokon vitatkozz. Meg kell értened, hogy megnehezíthetem az életedet.

Lucía gyomrában ott motoszkált a régi félelem. Nem tűnt el csak azért, mert pénze volt. Mielőtt válaszolt volna, szilárdan meg kellett vetnie a lábát a földön.

– Bármilyen szükségesnek ítélt dokumentumot elküldhet. Az Ön segítségével válaszolok rájuk.

Ernesto kinyitotta a száját, de a nő folytatta:

– És van még valami, amit tudnod kell a pénteki partnertalálkozó előtt.

Előhúzott egy hivatalos közleményt a fiókból a csomagolócég igazgatótanácsának új összetételéről. A neve a Casa Abierta képviselőjeként szerepelt.

Ernesto kétszer is elolvasta a dokumentumot.

– Ön a befektető?

– Az egyikük.

Olyan gyorsan állt fel, hogy a szék súrolta a padlót.

– Azért vetted meg a cégemet, hogy megalázz?

– Befektetés előtt elolvasom a jelentéseket. Vannak olyan munkahelyek, amelyeket érdemes megmenteni.

– Semmit sem tudsz az üzleti életről.

Lucía a dokumentum alján lévő aláírásra mutatott.

– Tanulok. Ezért veszek fel olyan embereket, akik tudják, mit csinálnak, és ezért teszek fel nekik kérdéseket.

Ernesto ismét leült. A magabiztosság, amivel érkezett, kezdett elhagyni.

– Akkor leállíthatja a költségfelülvizsgálatot – mondta halkabban. – Vannak olyan tranzakciók, amelyeket kontextus nélkül félre lehet értelmezni.

Lucía figyelte. Húsz éven át felismerte ezt az arckifejezést: akkor jelent meg, amikor a férfinak szüksége volt rá, hogy valamit megjavítson anélkül, hogy túl sok kérdést tenne fel.

– Ez a testületen és a könyvvizsgálókon múlik.

– Lucía, mi egy család voltunk.

Gondosan összehajtogatta Adela levelét.

– Mi is azok voltunk, amikor az ajtó mellé tetted a könyveimet.

Ernesto lesütötte a szemét.

Egy pillanatra úgy tűnt, mintha bocsánatot kérne. Ehelyett megkérdezte, mennyit hajlandó adni neki, hogy „kettőnk között” megoldja az ügyet.

Lucia felállt és összeszedte az üres poharakat.

A beszélgetés véget ért.

Ernesto ezt követően panaszt nyújtott be, amely sikertelen volt. A cégellenőrzés folytatódott, és a partnerek beleegyeztek abba, hogy leváltják őt az igazgatói posztról, miután felfedezték a vállalkozásra terhelt személyes költségeket. Az alkalmazottak az átszervezés során megtartották állásukat.

Lucía írásban kapta meg a hírt. Elolvasta, feltette a szükséges kérdéseket, majd visszatért a könyvesboltba az előkészületeihez.