A férj kigúnyolta a feleségét, amiért kiállt magáért, de a tárgyalóteremben mindenkinek elállt a szava, amikor a nő beszélni kezdett!

A következő ülésen vallomást tett az általa aláírt dokumentumokról és a kapott utasításokról. Mauricio már nem úgy nézett rá, mintha

egy szerető. Úgy nézett rá, ahogy Natáliára, amikor az olyasmit mondott, amire nem adott engedélyt.

– Tévedsz, Abril –
tette a kezét a hasára.

„Végre megértettem.”
Ezután megvizsgálták a Natalia nevét viselő engedélyt.
A műszaki jelentés szerint a terv olyan alapozási munkálatokat igényelt, amelyek nem feleltek meg az elvégzett munkáknak. A költségvetés egy részét egy Diegóhoz köthető tanácsadó céghez irányították át.
Ez a vizsgálat önállóan folyt. A mérnök elmagyarázta, hogy nem tudja megjósolni, mikor fog bekövetkezni a hiba, de az eltérések miatt le kell állítani az építkezést.
Natalia hallgatott, és azokra a családokra gondolt, akik már befizették az előleget.
Mauricio felé hajolt.

„Ez nem a te felelősséged volt. Az én cégem volt.
” Natalia az aláírásra mutatott.

„Akkor nem kellett volna ráírnia a nevemet.”
A meghatalmazáson az állt, hogy személyesen jöttem aláírni október 14-én. Azon a reggelen kórházban feküdtem, altatásban, és megműtötték a jobb kezemet.
Nem az orvosi dokumentációm volt az egyetlen bizonyíték: ott voltak a felvételi dokumentáció, a személyzet vallomásai és egy jelentés az aláírásról, amely megkérdőjelezte annak hitelességét.

– Elvitt a kórházba – mondta. – Otthagyott a felvételi osztályon, és azt mondta, később visszajön.
Mauricio nem válaszolt.
Natalia emlékezett a várakozásra az ébredés után, a mozdulatlan karjára, a nővérre, aki válasz nélkül hívogatta. Addig azt hitte, hogy egyszerűen nem érdekli. Most megértette, hogy a férfi kihasználta a távollétét is.
A bíró elrendelte, hogy a dokumentációt küldjék meg a megfelelő vizsgálatnak. Nataliának már nem kellett semmiről sem meggyőznie a férjét.
Nyilvántartásba kellett foglalnia.
Ahogy távozott, Mauricio utolérte a liftnél.

„Semmivel sem fogsz itt hagyni.”
Érezte a régi késztetést, hogy bocsánatot kérjen. Várta, hogy elmúljon.

„Nem. Nem hagyom, hogy mindent elvegyél tőlem.”
A letartóztatások hetekkel később történtek, miután a hatóságok összegyűjtötték a szükséges bizonyítékokat. Mauriciót és Diegót vád alá helyezték a nyomozás tárgyát képező eseményekkel kapcsolatban. Az ellenőrzés súlyos szabálytalanságokat erősített meg a Torre Albornál, és megszervezték a pénzvisszatérítést és a kártalanítást az érintett vevők számára.
A válóperes eljárás a lezárásáig folytatódott. Szakértői jelentések, fellebbezések születtek, és voltak olyan napok, amikor Natalia azt kívánta, bárcsak ne nyisson ki még egy borítékot.
Lucía elkísérte, amikor a falak fojtogatni kezdték.
Egyik vasárnap megérkezett a nővére, Mariana, akit Mauricio korábban abbahagyott a meghívással, mert túl sok kérdést tett fel. Hozott egy fazék levest és egy fényképet róluk gyerekkorukban.
Natalia elkezdett bocsánatot kérni az elmulasztott születésnapokért, a megválaszolatlan üzenetekért, és ezúttal megismételte férje egy kegyetlen mondatát.
Mariana hagyta, hogy befejezze.

– Fájt – vallotta be. – De inkább beszélnénk róla, mint hogy folyton azt képzeljük, hogy már nem szeretsz. –
Lassan ettek. Mielőtt elmentek, a húga egy kulcsot tett az asztalra.

– Az én házamból. Nem kell szólnod, hogy jöjjek.
Natalia egy pillanatig az ujjai között tartotta az ajtót.
Addig számolta, hány ajtót tud Mauricio becsukni előtte. Délután eszébe jutott, hogy vannak mások is. Kiment elbúcsúzni Marianától, és megbeszélték, hogy csütörtökön találkoznak, még ha a tárgyalásról nem is érkezik hír.
Abril is vallomást tett arról, amit tudott, még akkor is, ha a néhány műveletben való részvételének beismerése nehéz kérdésekkel kellett szembenéznie.
Natalia nem ígérte meg, hogy felmenti a felelőssége alól. Azonban segített neki megtalálni a módját, hogy ne féljen engedelmeskedni.
Ezekben a hónapokban megjelent Bruno.
Abril kék pórázon elvitte Lucía házához.

– Mauricio azt mondta, hogy már nem akarod őt.
Natalia térdelt a járdán. A kutya rávetette magát, egész testében mozgott, és nyalogatta az arcát.
A lány sírt, és átölelte. Ami apró veszteségnek tűnt, az egy újabb büntetés volt.
Azon az éjszakán Bruno az ágya mellett aludt.
A pénzügyi meglepetés egy olyan ingatlan formájában érkezett, amelyet Mauricio megvetett: a földterület, ahol egy régi műhely állt, egy ajándék, amit évekkel korábban adott neki, megunva a fenntartási költségeket.
„A szeméttelepednek” nevezte.
Natalia megőrizte a tulajdoni lapokat, és szakaszosan megszervezte a kitakarítását. Később egy kereskedelmi és szolgáltatási fejlesztési projekt a környéken felkeltette a vevők érdeklődését.
A földterület nem volt védett pusztán azért, mert a nevét viselte. Szükséges volt felülvizsgálni az adományt, a pénzeszközök eredetét és a vizsgálat alatt álló cégekkel való kapcsolatát.
Hónapokig tartó ellenőrzés után úgy döntöttek, hogy megtarthatja.
Az eladás lehetővé tette számára, hogy vásároljon egy kis házat, fedezze a költségeit, és irodát nyisson Lucíánál. A bevétel egy részét félretették, hogy ingyenes szolgáltatásokat nyújtsanak azoknak a nőknek, akiknek nem volt saját pénzük.
Natalia is újra elkezdett rajzolni.
Először ajtókat és ablakokat rajzolt. Aztán embereket kezdett festeni.
Abril egy szeptemberi reggelen szülte meg fiát. A nővére elkísérte a kórházba; Natalia később tiszta ruhával és élelemmel érkezett meg.
A fiatal nő felajánlotta, hogy megöleli.

„Mateónak hívják.”
Natalia figyelte, ahogy az apró kéz az ujja köré fonódik. A babára gondolt, akit elvesztett, és fájdalmat érzett, de képes volt a karjában tartani anélkül, hogy elengedte volna az emléket.