– Szia, Mateo – suttogta.
Abril egy másik cégnél kezdett dolgozni, és folytatta tanulmányait. Nataliaval való barátsága lassan alakult ki, kínos beszélgetések, őszinte bocsánatkéréseken és támogatáson keresztül, amit egyikük sem tekintett hanyagságnak.
Két évvel később a Hernández és Medina ügyvédi iroda egy világos irodában foglalt el. Bruno az íróasztal alatt aludt, az egyik falat pedig az ügyfeleik gyermekeinek rajzai borították.
Mauricio és társai elleni ítéletek egy hosszú tárgyalás után születtek. Natalia az ablak mellett ülve olvasta el őket.
Nem érezte azt a harsány örömöt, amit elképzelt. Úgy érezte, mélyeket tud lélegezni.
Hónapokkal később levelet kapott Mauriciótól. Pénzt kért a védekezés folytatásáért, és fenyegetéssel zárult.
Natalia megtartotta a dokumentumot, hogy Lucía átnézhesse. Nem válaszolt.
Aztán ajtót nyitott a következő ügyfelének, egy nőnek, aki egy kézitáskát szorongatott a mellkasához.
– A férjem azt mondja, hogy nem fogom tudni egyedül megcsinálni – mormolta.
Natalia hozott neki egy széket és egy pohár vizet.
– Mondd el, mi folyik itt. –
kezdte a nő.
Natalia anélkül hallgatta, hogy az órájára nézett volna. Az asztalán, egy kék mappa mellett egy friss fénykép hevert: ő, Lucía és Abril a kertben, Mateo pedig Bruno mellett játszik. A
teljes neve ott volt kiírva az iroda ajtajára.
Már nem kellett halkan beszélnie ahhoz, hogy valaki mást fontosnak tüntessen fel.
