Megnéztük a felvételt.

Ivan bejött, kinyitotta a fiókot, és eltette a pótkészletet. Aztán lefényképezte az asztalomon lévő dokumentumokat.

Többször is megnéztem a jelenetet.

Látogatásának más célja is volt.

Paola kapott egy másolatot. Kicseréltük a zárakat, és az esetet hozzáadtuk a panaszhoz, amelyet a rendelkezésre álló dokumentumokkal készítettünk.

Két nappal később egy riasztás jelezte, hogy valaki megpróbálja kinyitni a műhely bejáratát.

Nem szálltam szembe vele. Értesítettem a hatóságokat, és otthonról néztem meg a felvételt, miközben vártam a járőrkocsi megérkezésére.

A személy korábban elment. A képen nem látszott tisztán az arca. A jármű és más részletek azonban lehetővé tették a nyomozók számára, hogy bevonják az ügybe.

Felismertem Ivánt. Tudtam, hogy a személyes bizonyosságom nem elég mindennek a bizonyítására.

Mariana másnap délután érkezett a műhelybe.

Először megmutattam neki az irodámról készült videót.

A szája elé kapta a kezét.

-Nem értem.

– Én sem akarom megérteni, hogy néz ki, lányom.

Aztán meglátta az éjszakai kísérletet.

– Meg kell kérdeznem tőle.

– Meg tudod csinálni. De ne készítsd elő a magyarázatot, mielőtt meghallgattad volna őt.

Lesütötte a tekintetét.

– Tudom, hogy azt hiszed, mindig megvédem őt.

Nehéz volt úgy válaszolnom, hogy ne bántsam meg jobban.

– Szenteste szükségem volt rá, hogy láss. Még akkor is, ha nem tudtad, mit mondj.

Sírni kezdett.

– Lefagytam. Aztán arra gondoltam, hogy ha előtte kérek bocsánatot, minden csak rosszabb lesz, amikor a vendégek elmennek.

Alaposabban megnéztem.

– Kinek rosszabb?

Nem válaszolt azonnal.

Mesélt olyan vitákról, amelyekről korábban soha nem beszélt, egész napokról anélkül, hogy Ivan beszélt volna vele, és arról, milyen könnyen változtatta kérdéseit a hűtlenség bizonyítékává.

– Ez nem változtat azon a tényen, hogy ott hagytalak, apa.

Hoztam neki egy széket.

–Beszélhetünk arról, hogy mi bántott, és min mész keresztül. Mindkét dolog számít.

Zárásig maradt.

Amikor szembeszállt Ivánnal, az tagadta, hogy elvette volna a kulcsokat. Azt mondta, hogy ellene akartam hangolni. Mariana másnap egy kis bőrönddel tért vissza a műhelybe.

Nem kért meg, hogy döntsek helyette. Azt kérte, hogy adjak egy helyet, ahol alhat, amíg gondolkodik.

Odaadtam neki a házkulcsokat.

– Nem kell kiérdemelned a helyed itt.

Azon az estén levest melegítettünk, és anélkül ettünk, hogy bekapcsoltuk volna a tévét. Mariana lefelé fordította a telefonját. Amikor rezegni kezdett, abbahagyta a kanala kevergetését.

– Kikapcsolhatod – mondtam neki.

– Azt fogja mondani, hogy szökök.

Választ kerestem, aztán úgy döntöttem, hogy nem adok neki több parancsot, pedig az a vágyamból fakadt, hogy megvédjem.

– Mire van szükséged ma este?

Eltartott egy ideig, mire válaszolt.

—Aludj el anélkül, hogy veszekedésre számítanál.

Kikapcsolta a telefonját. Én elmosogattam, míg ő óvatosan kivett egy összehajtogatott pizsamát a bőröndjéből. Később kért tőlem egy plusz takarót, mintha még mindig bocsánatot kellene kérnie, amiért elfoglalta az ágyat, ami évek óta várt rá.

A következő írás egy alig ismert férfitól érkezett.

Torres mérnök felhívott, hogy megerősítse az ajánlatot a műhelynek helyet adó földterület eladására.

– A veje azt mondta, hogy most ő intézi ezeket az ügyeket.

Az íróasztal mellett álltam.

– Nem árulom.

Torres elmagyarázta, hogy Iván alacsonyabb áron ajánlotta fel neki az ingatlant, mint amennyit évekkel korábban megbeszéltünk, amikor elutasítottam az első ajánlatát.

Azt mondta, hogy nyugdíjba kell vonulnom és egyszerűsíteni az életemet.

„Arra kértem, hogy beszélhessek önnel, mielőtt továbblépnék” – tette hozzá. „Ezért hívlak.”

Megőrizte az e-maileket és a hangpostát. Átadta őket, hogy világosan látható legyen, hogyan mutatkozott be Ivan.

Mariana mellettem ülve hallgatta az üzenetet.

„Megkérdezte, hogy a földet felhasználná-e egy kölcsön fedezetére” – emlékezett vissza. „Én nemet mondtam.”

A műhely már szerepelt a terveikben, pedig velem senki sem konzultált.

Körülbelül ekkor kezdődtek a pletykák.

Anselmo, Ivan apja, azt mondta, hogy össze voltam zavarodva, hogy vacsora közben magamtól elaludtam, és hogy utána a családot hibáztattam.

Egy régi ügyfelem személyesen keresett fel. Mások lemondták a megbízásaikat. Nem mindegyikük magyarázta meg, hogy miért.

A hazugságnak nem kellett mindenkit meggyőznie. Elég volt ahhoz, hogy kétségeket hintsen ott, ahol valaha bizalom volt.

Mariana ezután talált egy fényképet a karácsonyi vacsoráról. Anselmo telefonja az asztaldísz mellé volt támasztva, az én székemmel szemben.

Eszébe jutott valami, amit még azelőtt hallott, hogy leültünk:

– Hagyd ezt rám ma estére.

Iván elmondta az apjának.

Egyik kollégája, aki a vendégek között volt, egy másik felvételt is készített az asztal végéről. Amikor megtudta, mi történt, beleegyezett, hogy megosztja.

Ott lehetett látni a szék mozgását.

És Anselmo hangja is hallatszott, amint egy kicsit korábban ezt mondja:

– Lássuk, vajon most már megérti-e, hogy segítségre van szüksége.

Paola átadta a teljes dossziét. Már nem kizárólag az emlékeimre vagy egy kétértelmű fényképre támaszkodhattunk.

De még mindig nem tudtuk, mennyi pénz hiányzik.

A vádak felülvizsgálata eredményeként számlát állítottak ki Ivan autójának állítólagos javításáról. A cím nem egyezett meg egy javítóműhellyel.

Egy lakás volt.

Mariana felismerte a címet egy otthon talált nyugtán. Iván azt mondta neki, hogy az a közös irodához tartozik, amelyet az ő vállalkozása használ.

Mielőtt bármit is tett volna, megmutatta Paolának.