„Az öreg olyan, mint egy szita” – mondta.
Felpróbáltam az ingem fölé. A nevem volt ráhímezve, semmilyen cím vagy díszítés. Mariana megigazította a nyakpántot, és elmosolyodott, amikor látta, hogy jól áll rajtam.
A következő szenteste estét nálam ünnepeltük.
Csak néhányan voltunk: Mariana, César, a felesége és én. A lányom elkészítette a sertésszűzöt, én pedig egy újabb almás pitét sütöttem, ami túl nagy volt négyünknek.
Amikor az asztalhoz értünk, Mariana fogta a székemet.
Én is kíváncsi vagyok
– Nem azért, mert nem tudsz, apa – mondta gyengéden. – Mert azt akarom, hogy mellém ülj.
Lassan lenyugodtam. A csípőm már nem fájt, bár az ütésre még mindig emlékeztem.
Elfoglalta a helyet mellettem, és átnyújtotta nekem a kenyeret.
Vacsora közben beszélgettünk egy vendégről, aki gyújtógyertya nélkül hozott be egy fűnyírót, és ragaszkodott hozzá, hogy a probléma a benzinnel van. César olyan rosszul mesélte el a történetet, hogy mindannyiunknak ki kellett javítanunk.
Addig nevettünk, amíg Mariana meg nem törölte a szemét a szalvétájával.
Aztán feltálalta a pitét, és az első tányért elém tette.
Nem kellett fizetnem azért, hogy kiérdemeljem azt a helyet. És nem kellett hallgatnom ahhoz sem, hogy megtartsam.
Alzó su taza vagyok.
– Kívánunk még egy karácsonyt, apa!
Megérintettem a csészéjét az enyémmel.
– Ezért – tette hozzá.
És folytattuk az evést, amíg a kávé kihűlt, anélkül, hogy bárki is sietett volna felállni az asztaltól.
