A nyomozás során információkat szereztünk az ingatlanról és más kapcsolódó tevékenységekről. Nem titkolóztunk, és nem kockáztattuk meg az összegyűjtött információkat a gyorsabb válasz érdekében.
Aztán megláttuk a belső térről készült fényképeket: egy hatalmas kivetítővászon, cipősdobozok, egy óra, olyan tárgyak, amiket abból a pénzből vett, amit állítása szerint nem nála volt.
A megtalált dokumentumok között volt egy kölcsönszerződés is, amelyet a lányom háza biztosított.
A neve ott szerepelt, ahol a beleegyezésének kellett volna szerepelnie.
Mariana pislogás nélkül tartotta a másolatot.
– Ez nem az én aláírásom.
Volt egy hitelkártyaszámla is, amelyre soha nem igényeltem.
A dokumentumokat ellenőrizni kellett. Az összegeket, a pénz rendeltetését és a felelősségeket nem lehetett megállapítani a fényképek alapján. Paola megindította a szükséges eljárásokat, miközben a nyomozás folytatódott.
A lányom letette a papírt az asztalra.
– Azt hittem, nehéz időszakon megyünk keresztül.
Az egyik kezemet az övé mellé helyeztem, anélkül, hogy eltakartam volna.
– Most már eldöntheted, amit tudsz.
Másnap ő volt az, aki kérdések listáját vitte az ügyvédnek.
Ofélia, Iván anyja, megpróbálta visszahozni a lányt a családhoz.
Olyan édes hangon szólította, amit jól ismertem.
– Minden rendben lenne, ha apád egy kicsit együttműködne.
Mariana a konyha másik oldaláról rám nézett.
– Mivel működjön együtt?
Ofélia a nyomásról, az elkötelezettségekről és a férj támogatásának kötelességéről beszélt.
Aztán találkozni kért vele, és hozott egy mappát. Azt javasolta, hogy írjak alá dokumentumokat, amelyek feljogosítanak Ivánt a vagyonom feletti rendelkezésre, állítólag a lelki békém érdekében.
Mariana kérte, hogy megtarthasson egy másolatot, hogy átnézhesse.
Ofélia visszautasította.
– A családoknak nem mindenhez kell ügyvéd.
A lányom nyitott ajtót.
– Az enyémeknél igenis szükség van arra, hogy ne kérjenek aláírásokat anélkül, hogy elmagyaráznák, mire valók.
Amikor elmondta, észrevettem, hogy a hangja még mindig remeg.
De már nem kért engedélyt a kételkedésre.
A konfrontáció hetekkel később történt, egy találkozón, amelynek megszervezésébe Paola beleegyezett, mert Iván ragaszkodott ahhoz, hogy az egész félreértés volt.
A szüleivel érkezett. César velem maradt. Mariana úgy döntött, hogy jelen lesz, és bármikor elmehet, amikor csak akar.
Anselmo lépett be elsőként.
– Vessünk véget ennek a botránynak.
Paola a székekre mutatott.
– Beszélhetünk, ha tiszteletben tartják a megbeszélt feltételeket.
Iván azzal vádolt meg, hogy beleavatkozom az ügyeibe.
Nem emeltem fel a hangom. Letettem az asztalra a vitatott vádakat és az irodámban tett látogatásának jegyzőkönyvét.
– Ezek az én ügyeim.
A képernyőn úgy tűnt, hogy elveszi a kulcsaimat.
Ofélia felé fordította a fejét. Anselmo megpróbálta félbeszakítani, de Mariana szólalt meg először.
– Az aláírásomról is beszélnünk kell.
A kölcsön másolatát a férje elé tette.
– Azt akarom hallani, hogy azt mondod, ott voltam. Hogy mindent elmagyaráztál nekem. Hogy beleegyeztem.
Iván a szüleire nézett.
– Meg akartam oldani, mielőtt rájönnek.
Ez volt az első alkalom, hogy nem tagadta.
„Apám földjével?” – kérdezte.
Senki sem válaszolt.
Paola megjegyezte, hogy a dokumentációt már benyújtották a hatóságoknak. Ez a találkozó nem helyettesítette a nyomozást, és nem is állította le az eljárást.
Aztán Anselmo visszaült a székbe.
–Egy karácsonyi vicc nem tehet tönkre egy családot.
César lejátszotta az egész videót.
Láttam magam zuhanni. Hallottam a nevetést, és ránéztem öreg kezeimre, ahogy támasztékot kerestek a padlón.
Egy pillanatra elnéztem.
Marianna felkelt.
– Ez nem vicc volt. És segítenem kellett volna.
Felém fordult.
–Sajnálom, apa. Nem azért, ami később történt a bankkal. Azért, hogy egyedül hagytalak ott.
A szavak, amelyekre azon az estén vártam, egy irodában hangzottak el, olyan emberek előtt, akik már nem tudták őket túlzásba vinni.
Bólintottam. Nem tudtam megszólalni.
Iván megpróbált közelebb lépni hozzá.
– Kezdhetjük újra.
Marianna hátrébb lépett.
– Újrakezdem. Felelned kell majd azért, amit tettél.
A találkozó ölelés vagy néma csendben maradás nélkül ért véget.
Mielőtt elment volna, Iván megállt mellettem.
– Én is elveszítem az üzletemet. Ezt akarod?
Ránéztem az asztalomon heverő új műhelykulcsokra. Emlékeztem azokra az alkalmakra, amikor vészhelyzettel jött be, és én pénzt kerestem, mielőtt megkérdeztem volna tőle, mi a baj.
– Nem akarok többé az a megoldás lenni, amit anélkül használsz, hogy megkérdeznéd.
Várt, talán abban reménykedve, hogy megkapja azt az ajánlatot, ami mindig később érkezett. Ezúttal nem érkezett. César kinyitotta az ajtót, és a kijárathoz kísérte.
Ezután hónapokig tartó jogi eljárások következtek. Vizsgálták az Iván által megkísérelt személyazonossággal való visszaéléseket, a hamisított aláírásokat és a tranzakciókat. Szülei közreműködését külön vizsgálták.
Soha egyetlen pesót sem sikerült visszaszereznünk. Voltak kiadások és időigényes megoldások. De a csalárd tranzakciókat be lehetett bizonyítani; a lányom megtámadta a nem teljesített kötelezettségeimet, én pedig megtartottam a földet.
A magasabb ezután távozott.
Néhány vendég bocsánatkérően tért vissza. Mások olyanok ajánlásával jöttek, akik korábban nem hittek a pletykáknak. César nálam maradt, bár beleegyeztem, hogy szombatonként korábban zárok.
Mariana elvált, és egy kis házat bérelt az enyém közelében. Talált egy állást az adminisztrációban, és megtanulta átnézni a számláit anélkül, hogy úgy érezné, bárkit is elárul.
Néha együtt vacsoráztunk. Máskor felhívott, hogy elmondja, tervei vannak. Örültem, hogy ezt kifogások nélkül mondta.
Egyik szombaton hozott nekem egy új kötényt a műhelybe. A kiköltözés utáni első teljes fizetéséből fizette ki.
