Egyik reggel, egy repülőtéri kézbesítés során Alejandro felismerte a csoport emblémáját a kerítés túloldalán.
Mariana Diegóval, Camilával és Nicolással egy repülőgép felé sétált. Julián egy kis bőröndöt cipelt és beszélgetett velük.
A fiú megállt, hogy megnézzen egy teherautót. Az anyja megvárta, leguggolt, hogy meghallgassa, mit mond. Aztán megigazította a kabátját, és továbbmentek.
Alejandro felemelte a kezét, de túl messze voltak ahhoz, hogy lássák.
Egy pillanatra eszébe jutott, ahogy egy bőrönd kerekei a márványon csapódnak, és a saját hangja, ami parancsot adott nekik, hogy távozzanak.
A faházban Nicholas megkérdezte, hogy a hegyek mindig kisebbnek tűnnek-e felülről.
– Ha elmegyünk, igen – felelte Mariana, és bekapcsolta a biztonsági övét.
Camila a vállára hajtotta a fejét. Diego kinyitott egy könyvet, és anyja karjára tette a kezét.
Mariana először a három gyermekére nézett, majd kinézett az ablakon.
A repülő elindult. Ezúttal senki sem menekült. Nyaralni mentek, túl sok poggyászuk volt, és még mindig azon vitatkoztak, hogy mit csináljanak először, ha elérik a tengert.
