Egy névtelen támogató felajánlotta, hogy fedezi a költségeinek nagy részét.
A szponzor minden egyes jegyzetet csak két kezdőbetűvel írt alá:
CM
A titokzatos nő három éven át biztató leveleket küldött a tandíjfizetések mellé.
Az egyik levélben a „Kis lámpás” dallamát kézzel írták egy kottára.
Gyerekkoromban írtam ezt – magyarázta a támogató. – Használd, amikor egy gyerek fél. Emlékeztesd rá, hogy egy apró fény is hazavezethet valakit.
Róza becsben tartotta ezeket a szavakat.
Sajnos Rosa utolsó évében édesanyja súlyosan megbetegedett. Rosa otthagyta a programot, hogy hazatérjen és gondoskodjon róla. Mire készen állt a tanulmányok folytatására, a CM-től érkező levelek megszűntek.
Rosa többször is levelet írt az ösztöndíjat feldolgozó alapítványnak, de az iroda bezárt. A leveleit visszaküldték.
Évekig kereste azt a nőt, aki hitt benne.
Meg akarta magyarázni, miért hagyta ott az iskolát.
Mindenekelőtt köszönetet akart mondani.
Amikor Rosa elkezdett dolgozni Mateo kúriájában, semmit sem tudott Clara leánykori nevéről. Az ügynökség csak annyit mondott neki, hogy a munkaadó Mateo Álvarez, egy kétgyermekes özvegyember.
Aztán, néhány héttel a munka megkezdése után Rosa leporolta a zongorán a bekeretezett fényképet.
A képen látható nő fiatal volt, mosolygós, és ugyanannál a hangszernél ült.
A keret hátuljára valaki ezt írta:
Clara Mendoza, huszonegy éves.
Rosa majdnem elejtette.
Klára Mendoza.
CM
Lehet, hogy csak véletlen egybeesés volt.
Mégis a dallam, amire Leo és Santi emlékezett, ugyanaz volt, mint ami Rosa régi levelében szerepelt.
Attól a naptól kezdve Rosa egy olyan kérdést hordozott magában, amit félt feltenni.
Vajon Mateo elhunyt felesége volt az a nő, akit ennyi éven át keresett?
Csak illusztrációként
Délután minden megváltozott
Azon a csütörtökön Rosának esze ágában sem volt megszegni Mateo szabályait.
Az ikrek röviddel három után tértek vissza az iskolából. Vihar gyűlt a város felett, és a távolban mennydörgés dübörgött.
Santi azonnal befogta a fülét.
Leo mozdulatlanul állt a lépcső közelében.
Rosa tudta, hogy a viharok megrémítik őket. Clara balesete heves esőzés közben történt, és bár a fiúk ritkán beszéltek róla, a mennydörgés hangja gyakran elhallgattatta őket.
„Kérsz egy kis meleg tejet?” – kérdezte Róza.
Egyik gyerek sem válaszolt.
Egy újabb mennydörgés rázta meg az ablakokat.
Santi szaporán kezdett lélegezni.
Leo megragadta a bátyja kezét, de ő is ijedtnek tűnt.
Rosa több méterre leguggolt tőlük, ügyelve arra, hogy engedély nélkül ne érjen hozzájuk.
„Emlékszel a lámpásos dalra?”
Leo halványan bólintott.
– Az édesanyád tanította meg neked, ugye?
Ezúttal Santi bólintott.
„A barátnőm is ezt tanította nekem” – mondta Rosa. „Azt írta, hogy egy kis fény segíthet valakinek hazatalálni.”
– Nincs lámpásunk – suttogta Leo.
Róza körülnézett a szobában.
„Nem. De van valami jobbunk.”
Egy tárolószekrényhez vezette őket, ahová régi játékokat pakoltak el. Bent egy kis piros gitár, két gyerek méretű dob és egy mikrofonállvány volt, amit Clara vett valaha családi karaoke estékre.
A fiúk a hangszereket bámulták.
– Nem szabad bemennünk – mondta Santi.
Róza habozott.
Mateo utasításai világosak voltak.
Tartsd csendben a házat.
De eszébe jutott egy másik mondat is CM egyik leveléből:
A felnőttek néha olyan gondosan védik a gyerekeket a szomorúságtól, hogy az örömtől is megvédik őket.
Róza mély levegőt vett.
„Ma egy apró kivételt teszünk.”
Leo felvette a gitárt.
Santi a dobok mögött ült.
Először alig adtak ki hangot.
Aztán Róza énekelni kezdett.
Meleg és tiszta hangon szólt, az ismerős dallamot hordozva betöltötte a hatalmas termet.
Leo egyetlen húrt pengetett.
Santi megkopogtatta az egyik dobot.
Róza elmosolyodott, majd folytatta.
Perceken belül a tétova hangok zenévé váltak – nem tökéletes zenévé, hanem örömteli zenévé.
Santi nevetett, amikor Leo túl hangosan játszott.
Leo nevetett, mert Santi elvétette a dobot, és a saját térdét ütötte meg.
A fiúk elkezdték énekelni azokat a szavakat, amelyekre az anyjuktól emlékeztek.
Ekkor nyitotta ki Mateo a bejárati ajtót.
A zaj a nappaliban
Mateo már azelőtt meghallotta a zsivajt, hogy levehette volna a kezét a kilincsről.
Először azt hitte, hogy valami eltört.
Aztán éneklést hallott.
Gyorsan a nappali felé indult, majd megállt.
Rosa a mikrofon mellett térdelt.
Leo mezítláb állt a piros gitárral a kezében.
Santi két dob mögött ült, és olyan szélesen mosolygott, hogy az arca kipirult.
Mateo két éve nem látta ezt az arckifejezést egyik fián sem.
Megkönnyebbülést kellett volna éreznie.
Ehelyett a félelem volt az első.
A jelenet túlságosan is hasonlított arra az életre, amit Clarával megosztottak. Egy fájdalmas másodpercig Mateo elképzelte, ahogy a lány a zongoránál ül, és rámosolyog.
Aztán az emlék eltűnt, csak a haragot hagyva maga után.
„Mi történik?”
A zene elhallgatott.
Leo leengedte a gitárt.
Santi kezei megdermedtek a dobok felett.
Róza azonnal felállt.
„Mateo úr, elmagyarázhatom.”
„Megmondtam, hogy tartsd csendben ezt a házat.”
A fény eltűnt a fiúk arcáról.
Rosa rájuk nézett, majd vissza Mateóra.
„Megijedtek a vihartól.”
„Szóval koncertteremmé változtattad a nappalimat?”
„Segíteni próbáltam nekik.”
„Azért vettek fel, hogy kitakarítsd ezt a házat, nem pedig azért, hogy a gyerekeimmel kapcsolatos döntéseket hozz.”
Róza arca elsápadt, de nem vette le a tekintetét.
„Tudom.”
„Akkor tedd el ezeket a dolgokat.”
