Santi lemászott a székről.

Leo óvatosan letette a gitárt a szőnyegre.

Mateo látta, ahogy a válluk megereszkedik, de a haragja nem szabadult el.

Róza levette a kötényét.

– Sajnálom, hogy nem engedelmeskedtem – mondta halkan. – Elmegyek.

A fiúk felnéztek.

– Nem – suttogta Leo.

Mateo felé fordult.

Leo szeme megtelt könnyel.

„Kérlek, ne küldd el Rosát.”

Santi a testvére mellé lépett.

„Ő állította meg a mennydörgést.”

Mateo rájuk meredt.

Mindkét fiú készségesen beszélt.

Nem azért, mert egy terapeuta feltett nekik egy kérdést. Nem azért, mert jutalmat ígértek nekik.

Azért beszéltek, mert számított nekik, hogy Rosa marad-e.

A felismerés jobban megütötte, mint a haragja.

Csak illusztrációként
A levél a táskájában
– Várj – mondta Mateo.

Róza megállt az ajtó közelében.

„Nem kellett volna kiabálnom.”

Nem szólt semmit.

Mateo meglazította a nyakkendőjét, és a műszerekre pillantott.

„Nem voltam felkészülve arra, hogy zenét halljak ebben a szobában.”

„Értem.”

– Nem – mondta. – Szerintem nem.

A hangja megenyhült.

„Clara itt szokott velük énekelni. Szinte minden este.”

Róza a zongorára nézett.

„Gyanítottam.”

Mateo észrevett valamit az arckifejezésén.

„Hogy érted ezt?”

Rosa habozott, mielőtt kinyitotta volna kopott kézitáskáját. Elővett belőle egy gondosan összehajtott, átlátszó borítóba zárt papírlapot.

„Tizenhárom éve hordom ezt.”

Mateo kibontotta.

A papíron kék tintával írt hangjegyek voltak. Alattuk több sor, ismerős, kecses kézírással.

Elállt a lélegzete.

Ismerte ezt a kézírást.

Clara bevásárlólistákat írt bele. Születésnapi kártyákat. Üzeneteket, amiket a férfi aktatáskájába csúsztatott. Az utolsó üzenetet, amit a baleset reggelén küldött neki.

„Honnan szerezted ezt?” – kérdezte.

„Attól a nőtől, aki fizette a tanulmányaimat.”

Mateo a lenti kezdőbetűkre nézett.

CM

Rosa mindent elmesélt neki – zenei tanulmányait, a névtelen ösztöndíjat, a leveleket, és azokat az éveket, amelyeket a szponzora keresésével töltött.

„Amikor megtaláltam Clara leánykori nevét a fénykép mögött, elkezdtem tűnődni” – mondta. „Akkor a fiúk felismerték a dallamot. De nem akartam, hogy azt higgyétek, azért vállaltam el ezt a munkát, hogy pénzt kérjek.”

– Nem tudtad, hogy ez az ő háza?

„Nem. Az ügynökségen keresztül jöttem. Csak a nevedet tudtam.”

Mateo nehézkesen ült a zongorapadon.

Clara gyakran adományozott oktatási programoknak, de ritkán beszélt róla. Úgy hitte, a nagylelkűség veszít valamit, amikor előadássá válik.

Mateo, továbbra is Rosa levelét szorongatva, kinyitotta a zongorapadot.

Belül Clara néhány régi jegyzetfüzete volt.

A halála óta hozzájuk sem nyúlt.

Az első dalokat tartalmazott.

A második egy gyermekzenei projekt terveit tartalmazta.

A harmadikban egy boríték csúszott ki a lapok közül.

Az elülső oldalon Clara ezt írta:

Rosa Hernándezért.

Róza befogta a száját.

Az üzenet, amit Clara sosem küldött el
Mateo remegő ujjakkal bontotta fel a borítékot.

A levél néhány héttel Clara balesete előtt kelt.

Hangosan felolvasta.

Kedves Róza,

„Nemrég tudtam meg, hogy otthagytad a zenei programot, hogy gondoskodj az édesanyádról. Kérlek, ne gondold, hogy csalódást okoztál. Az az ember, aki szünetelteti az álmait, hogy gondoskodjon valakiről, akit szeret, nem vall kudarcot.”

„Remélem, amikor eljön az ideje, visszatérsz a zenéhez.”

„A férjemmel ikerfiaink vannak. Még kicsik, de már minden dallamra reagálnak. Szeretném, ha egy nap megismernéd őket. Azt hiszem, érted azt, amit sokan elfelejtenek – hogy a zene nem a tökéletes előadásról szól. Arról szól, hogy segítsünk másoknak kevésbé érezni magukat egyedül.”

„Egy kis közösségi projektet készítek elő olyan gyerekek számára, akiknek biztonságos helyre van szükségük, ahol énekelhetnek, játszhatnak és valahová tartozhatnak. Talán egy nap segíthetsz nekem a vezetésében.

„Addig is, égessétek tovább a fényeteket.”

„Szeretettel,

„Clara Mendoza Álvarez.”

Senki sem mozdult.

Kint az eső halkan kopogott az ablakokon.

Rosa mindkét kezét az arcához szorította, miközben könnyek gördültek végig az arcán.

„Azt hittem, elfelejtett engem.”

Mateo Clara fényképére nézett.

„Nem tette.”

Leo és Santi felolvasás közben közelebb osontak egymáshoz.

– Anya ismerte Rosát? – kérdezte Santi.

– Bizonyos értelemben – felelte Mateo. – Az édesanyád már azelőtt hitt benne, hogy találkoztunk volna vele.

Leo megérintette Rosa kezét.

– Aztán anya küldte ide.

Mateo majdnem kijavította.

Az ügynökség küldte Rosát. Véletlen egybeesés, papírmunka és hétköznapi körülmények voltak.

Mégis, ahogy Clara levelére, a néma zongorára és a fiaira nézett, akik a nő mellett álltak, aki visszahozta a nevetést beléjük, a véletlen hirtelen hiányos magyarázatnak tűnt.

– Talán mégis – mondta.

Csak illusztrációként
Az apa, aki elfelejtette, hogyan kell hallgatni
Azon az estén Mateo olyasmit tett, amit két évig elkerült.

Otthon maradt.

Vacsorázott a fiaival, és hallgatta, ahogy meséltek neki a dalról. Lassan, hosszú szünetekkel jöttek a szavak, de nem sürgette őket.

Utána megkérte Rosát, hogy üljön le vele a dolgozószobába.

„Bocsánatot kell kérnem” – mondta. „Úgy kezeltem a csendet, mintha az ugyanaz lenne, mint a béke.”

Róza összefonta a kezét az ölében.

„Gyászoltál.”

„A fiaim is. De egyedül hagytam őket bent.”

„Megpróbáltad megvédeni őket.”

„Megpróbáltam megvédeni magam.”

Mateo most először vallotta be hangosan az igazságot.

Bezárta a zeneszobát, mert minden dallam Clarára emlékeztette. Megkérte a személyzetet, hogy maradjanak csendben, mert a nevetés felidézte benne, milyen volt egykor a ház hangja.

Azt gondolta, ha eltávolítja a Clara emlékeit, az enyhíti a fiúk fájdalmát.