Két héttel később véletlenül újra összefutott velük, miközben a móló közelében sétált. Tomás egy fészer mögött csinálta a házi feladatát, Elena pedig egy túrát magyarázott angolul néhány turistának.

Alejandro vett egy jegyet.

– Kirándulni mész? – kérdezte meglepetten.

– Úgy tűnik, igen.

Egy óra múlva tért vissza, a haját kócosra fújta a szél.

– Az idegenvezető többet tud a kikötőről, mint én.

Elena egy folyó.

Szombatonként, amikor nem voltak ügyfeleik, elkezdtek beszélgetni. Tomásról kérdezősködött, a munka közben tanult nyelvekről, az utcáját elárasztó esőzésekről. Olyan dolgokat kérdezett tőle, amiket senki sem kérdezett meg a gyűléseken: jól alszik-e, szereti-e a tengert, tud-e bármit is főzni.

Alejandro hibát követett el azzal, hogy közvetlenül felajánlott neki egy állást az egyik szállodájában.

Elena abbahagyta a mosolygást.

„Nem akarok olyan munkát, amiért minden reggel meg kell köszönnöm. Ha jelentkezem rá, akkor ki akarom érdemelni.”

Éppen magyarázkodni készült, de aztán elhallgatott.

– Igazad van, rosszul fogalmaztam meg.

Nem erősködött újra.

Augusztusban meghívta őket, hogy nézzék meg családja egyik hajóját. Megbeszéltek egy rövid kirándulást egy kapitánnyal, Tomás pedig fél órát töltött azzal, hogy a motorokról kérdezősködött.

Elena látta, hogy egész testével nevet. Régóta nem hallotta így nevetni.

Miután visszatért, miközben a gyermek pihent, Sámuelről beszélt.

– Állványzatokat szerelt. Egy kikötői szálloda bővítése során elesett.

Alejandro felé fordult.

– Nagyon sajnálom. Melyiket?

Elena az ujjaival szorította az üveget.

– Majd egy másik nap. Ma erre szeretnék koncentrálni.

Tomásra mutatott, aki egy túl nagy sapka alatt aludt.

Alejandro tiszteletben tartotta a csendet. Később még bánni fogja, hogy nem értette, mennyi fájdalom rejlik mögötte.

Egy héttel később vacsorázott abban a lakásban, amit Elena bérelt egy mosoda felett. Az asztalon alig fért el három tányér. Lent a gépek úgy remegtek, mint a hajómotorok.

Elena anyósa receptje alapján készített hallevest. Először a vendégeknek tálalta, és egy kis adagot megtartott magának. Amikor Tomás többet kért, Elena elkezdett adni neki a sajátjából.

A fiú megállt.

– Anya, segíts magadon is.

Meglepetten nézett rá.

Alejandro középre vitte az edényt.

– Ami megmaradt, azt feloszthatjuk.

Senki sem tartott beszédet. Mindhárman hasonló összegeket kaptak.

Később, az erkélyen Elena megkérdezte tőle, miért látogatja őket folyton.

– Mert úgy érzem, itt akarok maradni – válaszolta.

Megfogta a kezét. A lány nem húzta el.

Regina Fabiántól tudta meg. Azt is megtudta, hogy Elena vasalással foglalkozik a családja tulajdonában lévő Hotel Miradorban.

Egyik reggel ünnepi ruhában és egy pohár borral a kezében megjelent a mosodában.

– Szóval te vagy Elena.

A négy munkás abbahagyta a lepedők hajtogatását.

„Segíthetek valamiben?” – kérdezte a lány.

Regina tetőtől talpig végigmérte.

–Alejandro mindig is gyengéje volt mások problémái iránt. Ne keverd össze ezt a szeretettel.

Elena érezte, hogy a többi nő visszafojtott lélegzettel néz szembe.

-Dolgozok.

–Pontosan. Itt vasalhatsz. Ezt ne felejtsd el.

Ráfordította a poharat egy halom tiszta ruhára, és elment.

Másnap reggel a menedzser közölte Elenával, hogy a szolgálataira már nincs szükség. Egy kolléga, Doña Chayo elkísérte a holmijáért, és megadta neki a telefonszámát, hogy jelenthesse a történteket.

„Ne maradj csendben csak azért, hogy megvédj minket” – mondta neki.

Elena elmentette a számot. Még mindig nem tudta, mitévő legyen vele.

Alejandrónak sem mondta el azonnal. Attól félt, hogy szánalmat fog találni ott, ahol korábban szeretetet kezdett keresni.

Észrevette a fáradtságát, de nem kapott választ. Egy másik délutánra megbeszéltek egy látogatást az irodájában: Tomásnak le kellett rajzolnia a várost felülről egy iskolai feladathoz.

Míg a fiú egy asszisztenssel festett a teraszon, Elena végigsétált a csoport történelmi fényképeivel teli folyosón.

Megállt egy kép előtt, amelyen az állványzattal körülvett Hotel Faro Azul látható.

Alatta ez állt: „A bővítést a Grupo Cárdenas hajtotta végre.”

Felismerte az étterem fehér napernyőit. Felismerte az épületet, ahol Samuel utoljára dolgozott.

Alejandro kilépett az irodájából, és mozdulatlanul találta a nőt.

– A szálloda a tiéd – mondta.

-Igen.

– A férjem ott halt meg.

Nem válaszolt.

– Az ügyvédei írtak nekem a temetés után. Azt mondták, hogy nem viselte a hámot. Hogy az ő hibája volt.

Alejandro szűknek érezte a folyosót.

– Nem tudtam, hogy ő volt az. Értesítettek egy építkezési balesetről, amit elhárítottak…

Elena elviselhetetlen szomorúsággal nézett rá.

– Számodra minden eldőlt. Folyton magyaráztam a fiamnak, hogy miért nem jön vissza az apja.

Tomást kereste. Alejandro nem próbálta megállítani őket.

A buszon a fiú a homlokát az ablaknak támasztotta. A városról készült félig kész rajzát cipelte.

Alejandro már nem szeret minket?

Elena érezte, hogy összeszorul a torka.

– Ez nem rólad szól.

– És mi lesz apával?

Egyszerű szavakkal elmagyarázta neki, hogy fájdalmas dolgok kerültek napvilágra, amelyeket meg kell értenie. Nem kérte tőle, hogy hagyja abba a szeretetét.

Azon az estén Tomás Samuel fényképe mögé helyezte az új rajzot.

– Nem felejtem el – mormolta.

Elena leült mellé.

–Én sem, szerelmem. Több embert szerethetünk anélkül, hogy elvinnénk innen apát.

A mellkasára tette a kezét, és együtt maradtak, amíg el nem aludt.

Azon az estén kérte a teljes dossziét.