„Az a harmonikás elrontja az ütemet!” – kiáltotta Aurelio.

Marisol megjelent az ajtóban.

– Nos, nagy örömmel hallgatom.

– Aki ilyen keveset fizetett neki a játékért, annak boldognak kell lennie.

A nő nevetett.

Próbált komoly maradni, de nem sikerült neki.

Attól kezdve vitatkoztak a zenéről.

Marisol megvédte azokat a dalokat, amelyeket anyja Veracruzban énekelt; Aurelio-t, az északi táncokat, ahol évtizedekig játszott.

Egy kora reggel kijavított egy dallamot, amit a lány dúdolt.

Megadta a ritmust a lepedőn, és elmosolyodott, mielőtt eszébe jutott, hogy hónapok óta kerülte ezt.

Marisol az ablakra mutatott.

– Mit ültetnél abba a kertbe?

— Vörös rózsák.

Natalia azt mondta, hogy látják egymást az útról.

Majdnem egy órán át beszélgettek a virágokról.

Utána Aurelio beleegyezett, hogy felkeresi a gyógytornászt és az orvost.

Azt is megengedte nekik, hogy segítsenek neki megbirkózni a szomorúsággal, ami bezárva tartotta.

A haladás lassú volt.

Voltak napok, amikor kimerült volt, máskor könyörgött, hogy folytathassa.

Marisol megfogadta a szakértői tanácsokat, és megtanulta, mikor kell támogatni egy tüntetést, és mikor kell tiszteletben tartani a fáradtságot.

Az első út a portálhoz 10 percig tartott.

Aurelio kinyitotta a szemét a nap alatt, és a halott rózsabokrokra meredt.

– Biztosan mérges lett volna rám emiatt.

Andrés megérkezett a legelőről, és megállt előttük.

Nem szólt semmit.

Azon az estén egy zsák növényt hagyott a konyha mellett a faiskolából, egy cetlivel: „Itt vettem őket.”

Marisol sokáig tartotta a kezében az újságot.

Aurelio engedélyével kezdtek el ültetni.

Ő választotta ki a helyeket és állította be a lyukak mélységét.

Chabela friss vizet vitt, és úgy tett, mintha nem hallaná a vitáikat.

Andrés éjszaka kezdett közeledni hozzá.

Néha hagyott ennivalót Marisolnak, amikor a lány sokáig dolgozott.

Mások kávét hoztak, leültek és hallgatták, ahogy az anyjáról beszél.

Felfedezte, hogy apró részletekre is emlékszik: hogyan issza a kávéját, milyen kenyeret szeret, mikor van szüksége pihenésre.

De még mindig nem Natáliáról beszéltek.

Októberben virágba borult a kert.

Egyik délután Aurelio zenét kért, és táncolni akart „bármilyen módon”.

Marisol gyengéden arrébb tolta a székét a rádió ritmusára.

Boldogan tapsolt.

Aztán megjelent Andrés és kikapcsolta a dalt.

– Az esküvőmön játszották – mondta elcsukló hangon.

És elültette ezeket a rózsákat.

Marisol hátrébb lépett.

-Bocsánat.

Nem tudtam.

Aurelio a kettő között haladt előre, hajtotta a kerekeket.

– Én kértem, fiam.

Andrés értetlenül nézett rá.

– Belefáradtam, hogy mindentől féljek, ami Natáliára emlékeztet.

Azt akarom, hogy el tudjam nevezni anélkül, hogy külön szobákba kellene vonulnunk.

A fiú felült a biciklijére és elhajtott.

Marisol a kikapcsolt rádió mellett maradt.

Azon a reggelen Veronica elfogta a gyógyszertárban.

Tudott az elbocsátásáról, és ezt arra használta fel, hogy azzal érveljen, manipulálja Aureliot.

Lépéseket tett a vagyontárgyai feletti ellenőrzés megszerzése érdekében, kognitív károsodásra hivatkozva.

– Egy idegen, akinek semmi gyanús jelét nem találja a családja ellen – suttogta.

Gondolj bele, ki fog rosszul kinézni.

A kertben elhangzott sikoly után Marisol úgy hitte, hogy az egyedüllét mindent csak rosszabbá tesz.

Miközben a bőröndjét csomagolta, Andrés visszajött az esőben, és belépett az apja szobájába.

Aurelio a fényképre mutatott.

– Fordítsd meg.

Natalia mosolyogva jelent meg, kezében földdel, térdei között egy kis rózsabokorral.

Az öregember beszélni kezdett.

A baleset estéjén ragaszkodott hozzá, hogy elhozza a megjavított harmonikáját.

Andrés születésnapjára akartam játszani.

Natalia azért vezetett, mert a férfi fáradt volt.

Visszafelé menet egy teherautó betört a sávjába.

– Ha megvártam volna a következő napot…

Aurelio nem tudta befejezni.

– És amikor először meglátogattál, azt hittem, engem hibáztatsz.

Andrés leült az ágy mellé.

– Soha nem hibáztattalak.

Nem tudtam rád nézni anélkül, hogy arra ne gondoltam volna, hogy te vagy az utolsó, aki hallotta őt beszélni.

Még csak rendesen el sem búcsúztam tőle.

Az apa kinyújtotta a kezét.

Andrés úgy hajtotta a fejét az ölébe, mint gyerekkorában.

Együtt sírtak, miközben tovább esett az eső.

Hajnalban Chabela búcsúutat talált a cukortartó alatt.

Marisol azt írta, hogy megnyerte a fogadást: 3 hónapig maradt.

Megkérte Aureliot, hogy menjen ki továbbra is a kertbe.

Az öregember elvette a levelet, és az ajtó felé indult.

Marisol már a kapu közelében volt, amikor meghallotta a kerekek zörgését a nedves kavicson.

Aurelio egyedül sétált.

Andrés és Chabela mögöttük futottak.

– Nem kell maradnod – mondta az öregember, miközben levegő után kapkodott.

De azt sem akarom, hogy azzal a gondolattal menj el, hogy te vagy a probléma.

Marisol megszorította a kilincset.

– A lányod fel fog használni engem ellened.

– Akkor majd beszélünk a megfelelő személlyel.

Meg akarom csinálni.

Nem kell eltűnnöd, hogy megvédj engem.

Andrés közeledett.

– Tegnap kiöntöttem rád a fájdalmamat.

És azelőtt hagytam, hogy sértegessenek téged.

Kifogások nélkül tartozom neked egy bocsánatkéréssel.

Könnyeken át nézett rá.

– Biztosítanom kell magamról, hogy ez ne fordulhasson elő újra.

-Értem.

Marisol visszatért, hogy beszéljen, még ki sem pakolta a bőröndjét.

Azon a reggelen Aurelio kérte, hogy nyissák ki a csomagtartót.

Egy lakatos eltávolította a lakatot, és egy bársonyba burkolt piros harmonikát tárt fel.

Az első hang remegő hangon jött ki.