Eközben a javítások lehetővé tették, hogy kártérítést fizessenek az érintett családoknak.
Egy függetlenül irányított lakásprojekt megfizethető bérleti díjú lakásokat kínált, elsőbbséget biztosítva a korábbi lakóknak.
Mariana kért egyet, és röviddel a diploma megszerzése előtt megkapta a kulcsokat.
Amikor Alejandro kijött, Teresa sírva ölelte át.
Renata, aki sokkal magasabb volt nála, bejelentette, hogy már nincs szüksége segítségre a polcok eléréséhez.
Mariana ápolónői egyenruhát viselt.
Sokáig nézte.
– Megcsináltad.
Mosolygott.
-Igen.
Lassan elkezdték nézegetni egymást.
Átsétáltak a téren, kávéztak, és beszélgettek az életükről, amit mostantól fel kell építeniük beosztással, fizetésekkel és apró döntésekkel.
Alejandro karbantartó felügyelőként kapott állást.
Mariana továbbra is műszakban dolgozott a kórházban.
Egyik délután meghívta a lakásába.
Az asztalon Renata rajza, Elena fényképe és két tányér volt.
– A rizs ma jól sikerült – mondta –.
Érdemes kihasználni a lehetőséget.
Nevetett és bement.
Egy évvel később összeházasodtak, Terézia kertjében.
Julia segített Marianának megigazítani a ruháját; Don Eusebio korán érkezett, és közös fotót kért tőlük.
Evés közben Renata elővette a régi rajzát.
– Mondtam nekik, hogy maradok.
Mariana körülnézett: Teresa süteményt osztott, Julia Alejandróval vitatkozott arról, hogy ki égette el a tortillákat, a teherautó-sofőr pedig egyre hősiesebb részletekkel mesélte el a mentést.
Szomorúság hasított belé, ahogy elképzelte az anyját közöttük.
Aztán eszébe jutott a levél, és élvezhette azt a délutánt.
Amikor Alejandro felajánlotta neki a kezét táncolni, Mariana elfogadta.
Ezúttal nem volt sietség, nem üldözték őket hangok, és nem volt sötét ösvény, amelyen járhattak volna.
Maradhattak volna.
