– Ő az édesanyád?

Natália körülnézett.

– Nem. Azt hiszem, azokkal jön, akik a bankettről jöttek.

A zene nem volt olyan hangos, hogy Teresa ne hallja.

Benyúlt a táskájába, és megtalálta a visszaútra szóló jegyét. Még mindig foghatna egy taxit, és elmehetne búcsú nélkül.

– Hozzak neked egy kis vizet?

Egy szállodai alkalmazott állt meg előtte. Egy ételszállító kocsit tolt, és egy kisebb égési sérülés volt a csuklóján.

– Köszönöm, lányom.

– Pilar vagyok. Gyönyörű ez a ruha. Az anyukám is szokott hímezni.

Teresa válaszolni akart, de elcsuklott a hangja.

Pilar félretette a babakocsit, és hozott neki egy jobb széket.

– Ha sírni akarsz, sírj. Itt a konyhában szinte mindannyian sírtunk már valamikor.

Teresa rövid, fájdalmas nevetést hallatott. Pilar nem tett fel több kérdést.

Ekkor érkezett meg Inés Valdés.

Teresa felismerte az arcát a műsorból: egy szállodás, egy ösztöndíjas jótevő és egy frissdiplomás nagymamája. Az unokája, Lucía mögötte sétált.

Natalia átment a szobán, amikor meglátta közeledni az anyját.

– Inés asszony, bocsánatot kérek. Mindjárt költözzön.

A nő megállt.

– Miért lenne szükség a változtatásra?

Natália kinyitotta a száját, de nem talált választ.

Inés továbbment. Teresára nézve a szoknyáján lévő hímzett levélre mutatott.

– Elnézést a kérdésért. Ki tette ezt?

– Én, asszonyom.

Megnézhetem közelről?

Teresa kissé megemelte az anyagot. Inés gyengéden megérintette a hímzést. Aztán ránézett a kis hajtásra, amit Teresa kihagyott, amikor a szegélyt igazította.

Egy apró sárga pont állt ki a varrás mellett.

– Van benne virág?

Teréziát hideg futotta végig.

– Igen. Honnan tudod?

Inés engedélyt kért, mielőtt meghajolt. Lucía fogta a karját, miközben Teresa felhajtotta a ruha alját.

A virágnak 5 szirma és barna közepe volt. Az egyik szirma rövidebb volt, ahogy Amália tanította elkészíteni.

Inés a szája elé kapta a kezét.

– Ki tanította őt?

– A nagymamám. Amalia Salgado.

A nő lehunyta a szemét. Amikor újra kinyitotta, könnyek szöktek a szemébe.

– Amália – ismételte meg –. Végre megtudtam a teljes nevét.

Széket kért. A kötetlen beszélgetések fokozatosan elhaltak, de Inés nem keresett mikrofont vagy telefont a többi vendég hangzavara közepette.

„Több mint 50 évvel ezelőtt itt laktam a közelben” – mondta. „Az anyukám ruhákat mosott. A barátom teherautókat javított. Egy kis vacsorával készültünk az esküvőre, de a barátom beteg volt, és a kevés pénzünket gyógyszerre költöttük.”

Terézia mozdulatlanul hallgatta.

– Egy hölgy a piacon megtudta. Megkérdezte anyámat, hogy mennyi a méretem. Néhány nappal később egy papírba csomagolt ruhát hoztak. Soha nem akart pénzt kérni érte.

Inés megsimogatta a kék levelet.

„Ugyanez az öltésváltás volt rajta. És egy elrejtett virág. Anyám azt mondta, hogy a varrónő neve Doña Mali volt. Amikor elindultunk megkeresni, már elhagyta a standot. Aztán elköltöztünk. Többször is kérdezősködtem, de sosem sikerült megtalálnom.”

– A nagymamám megbetegedett a térdével – mormolta Teresa. – Otthon maradt a piacon, és otthon dolgozott, amíg meg nem halt.

Inés lassan bólintott.

–Még mindig megvan a ruha és a hozzá tartozó üzenet. Azt hittem, soha senkinek sem fogom tudni megköszönni a családjában.

Teresának eszébe jutott, ahogy Amália szétválogatta a fehér maradékokat, és azt mondta, hogy vannak olyan rendelések, amelyeket más módon fizettek ki.

Sosem értettem, mire gondol.

Lucia leguggolt a nagymamája mellé.

– Ez az a ruha a csomagtartóból?

– Ez az egy.

Natalia a hátuk mögött hallgatta a beszélgetést. Addig anyja munkáját kellemetlen szükségszerűségnek tartotta. Látni, hogy egy másik személy ilyen tisztelettel érinti meg, másfajta, elviselhetetlen szégyennel töltötte el.

Megpróbált közeledni.

– Anya, mehetünk az asztalunkhoz.

Terézia ránézett.

– Egy pillanattal ezelőtt még nem volt hely.

Natália lesütötte a szemét.

Inés megértett valamit, de nem kérdezősködött a többiek előtt. Meghívta Teresát, hogy üljön le velük. Mielőtt elfogadta volna, Teresa megfogta Pilar kezét.

– Köszönöm, hogy megláttál, amikor egyedül voltam.

Vacsora közben Lucía megkérdezte tőle, mennyi idő alatt készül el egy ruha. Teresa elmagyarázta a folyamatot, a passzokat, a hímzés óráit. A szállításokról és az árakról beszélve bevallotta, hogy már alig fogad el nagy megrendeléseket, mert minden nap fizetni kell a kisebb átalakításokért.

„Van egy adósságom” – tette hozzá. „És fizetési késedelemben vagyok.”

Natália letette a villát.

– Milyen adósság?

Teresa a terítőre nézett, mielőtt válaszolt.

– Felvettem egy kölcsönt, hogy kifizessem a diplomádat. A házat használtam fedezetként.

– És miért nem mondtad el nekem soha?

– Mert azt hittem, meg tudom oldani. Tévedtem.

Natalia emlékezett a pontos befizetésekre, a késve válaszolt üzenetekre, azokra az alkalmakra, amikor azt mondta, hogy pénzre van szüksége tanszerekre, miközben valójában a barátaival akart elmenni szórakozni.

„Meddig még?” – kérdezte.

– Holnap megnézzük a számlákat. Már így is túl sokat beszéltünk ma mások előtt.

Teresa nyugalma jobban fájt neki, mint egy sikoly.

Natalia kiment a szálloda udvarára. Az anyja nem követte azonnal. Befejezte az evést, megköszönte a meghívást, majd a vállán a táskájával távozott.

A lányát egy padon találta, mezítláb, sírva.

– Azt mondtam, hogy te nem vagy az anyám – vallotta be Natalia.

– Hallottam téged.

A fiatal nő eltakarta az arcát.