– Nem tudom, mivé váltam.

Teresa leült, kis helyet hagyva közöttük.

– Valaki, aki nagyon kegyetlen döntéseket hozott. De te még mindig eldöntheted, mit teszel ezután.

– Attól féltem, hogy megvetnek majd.

– És te választottad először, hogy megvess engem.

Natalia megpróbált válaszolni. Nem tudott.

– Bocsáss meg, anya.

Terézia mély lélegzetet vett.

–Szeretlek. Ez ma este sem változott. De nem tehetek úgy, mintha meg sem történt volna.

–Visszafizetem, amit elköltöttem. Segítek neked a házzal.

– Kezdd azzal, hogy ne hazudj. Nem azért, hogy másokat lenyűgözz, és nem is azért, hogy engem megnyugtass.

Natalia bólintott. Egy idő után Teresa vállára hajtotta a fejét. Teresa hagyta, hogy ott maradjon.

Amikor kihirdették a díjakat, Natalia visszatért a terembe. Miután átvette a sajátját, néhány másodpercet kért a műsorvezetőtől.

Teresa megfeszült. Nem akarta, hogy a fájdalma látványossággá váljon.

A lánya látszólag megértette.

„Valami hamisat mondtam az anyámról” – jelentette ki. „Itt van. Teresa Salgado a neve, és hímző. Tiszteletlen voltam vele, és nem fogom magam mentegetni.”

A tekintetét kereste az asztalok között.

– Köszönöm, hogy eljöttél, anya.

Nem kérte meg, hogy jöjjön fel a színpadra, és nem követelt tőle egy ölelést mindenki előtt. Lement a földszintre, leült mellé, és eltette a telefonját.

A buli végén Inés adott egy képeslapot Teresának.

– Ha érdekel, szeretnék megrendelni néhány darabot a szállodába. Beszélhetünk, amikor pihensz.

Teresa a lányára nézett, majd Inésre.

– Hozok neked mintákat és egy árajánlatot. De a ledolgozott órákért meg kell kapnom a fizetést.

– Remélem is – felelte az üzletasszony.

Másnap reggel Natalia letette a bankszámlakivonatait az asztalra. Lemondta anyja hosszabbított hitelkártyáját, és visszavitt egy pár cipőt, amelyen még rajta volt a címke.

A pénz nem oldotta meg az adósságot. Alig fedezte a hátralék egy részét.

Most először nem próbálta meg elrejteni ezt a különbséget.

Együtt utaztak Tlacolulába. Teresa elővette a szerződést, a nyugtákat és a megrendelőkönyvet. A délutánt azzal töltötték, hogy átnézték a számlákat Luchával, aki kávét hozott nekik, és ott maradt, hogy megbizonyosodjon róla, egyikük sem tart meg újra semmi fontosat magának.

A következő hetekben Teresa egy fizetési tervet tárgyalt azzal az intézménnyel, amelyik kölcsönadta neki a pénzt. Natalia asszisztensi állást talált egy irodában, és beleegyezett egy olyan havi törlesztőrészletbe, amelyet megengedhetett magának.

Inés elfogadott egy kisebb első rendelést: asztalterítőket egy hotelszobába. Teresa kiszámolta az anyagköltségeket és a béreket, mielőtt elköteleződött volna a megrendelés mellett. Meghívott három szomszédot, hogy dolgozzanak vele, és a megbeszélt órákért fizetett nekik.

Nem minden ment simán. Az egyik szállítmány késett, és két darabot újra kellett csinálniuk. Teresa már-már azt gondolta, hogy túl sokat vállalt magára.

– Akkor kevesebbet keresünk – mondta Natalia, miközben átnézte a számlákat. – De senki sem dolgozik ingyen azért, hogy ez sikeresnek tűnjön.

Teresa felnézett. Ez a mondat több reményt adott neki, mint a társaság bocsánatkérései.

A legnehezebb próbatétel akkor jött, amikor Natalia egyik kollégája asztalterítőt rendelt az esküvőjére. Egy bonyolult fényképet küldött, és miután megtudta az árat, azt válaszolta, hogy egyedi árat vár, mivel egy otthon varró nőről van szó.

Natalia kétszer is elolvasta az üzenetet. Emlékezett rá, hányszor beszélt már így Teresa munkájáról, anélkül, hogy hangosan kimondta volna.

Felhívta a partnerét.

—Az ár több órát is tartalmaz. Ha kisebb a költségvetése, egyszerűbb tervet is tudunk kínálni.

– Ó, ne legyél már ennyire heves. Azt hittem, segíteni akarsz anyádnak.

–Segítek neki. Ezért nem fogom odaadni a munkáját.

A lány nem adta le a rendelést. Natalia letette a telefont az asztalra, és folytatta az anyag hajtogatását. Teresa hallotta a konyhából.

„Elveszíthettél volna egy ügyfelet” – jegyezte meg.

– Igen. Elfogadtad volna?

Teresának eltartott egy ideig, mire válaszolt.

– Valószínűleg korábban. Hogy ne nézzen ki rosszul.

Mindketten szomorúan mosolyogtak. Többet kellett tanulniuk, mint gondolták.

Azon az estén Teresa visszautasított egy másik feladatot, amihez a hajnali órákban kellett volna befejeznie. Ahelyett, hogy visszament volna a géphez, melegített egy kis forró csokit, és elővette a kenyeret. Natalia elmondta neki, hogy hibázott az irodában, és hogy a főnöke megkérte, javítsa ki.

Az anyja pénzt nem ajánlott fel, semmit sem ígért. Aztán megkérdezte tőle, hogyan tervezi ezt megtenni. Natalia lassan válaszolt. Már nem kellett sikeresnek látszania ahhoz, hogy leülhessen ahhoz az asztalhoz.

Ahogy teltek a hónapok, újabb megrendelések érkeztek. Kibéreltek egy kis helyiséget, és kihelyeztek egy táblát: Amalia Műhely. Teresa hetente két délutánonként tanított. Pilar, aki megtartotta az állását a szállodában, segített, amikor a műszakjai engedték.

Minden darabon ott volt a hímző neve. A sárga virág benne maradt.

Egyik szombaton Inés megérkezett Lucíával és egy bőrönddel. Tiszta lepedőre terítették a néhol már megsárgult menyasszonyi ruhát.

Teresa már azelőtt felismerte az öltéseket, hogy hozzájuk ért volna.

Egy összehajtogatott papírdarab bukkant fel a ládák egyik zsebében. Ez állt rajta: „Hogy valami széppel kezdhesd a házépítést. Nem kell fizetned. Amália.”

A kézírás ugyanolyan volt, mint a recepteken, amiket Teresa egy konzervdobozban tartott.