Egyik délután elvitte a dombon lévő temetőbe. Feltépett egy kis füvet egy kereszt mellől, és egy virágokkal teli cserepet helyezett el benne.

– A nagymamám gondoskodott az összes sírról. De ez különleges volt.

Ignacio felolvasta anyja nevét.

Látogatása délutánján tisztán találta a sírkövet. Feltételezte, hogy valakit fizetnek a hely karbantartásáért.

Rosa végigsimított a betűkön.

„A nagymama negyven évig hozott virágot. Amikor meghalt, én vettem át. Azt mondta, ez a hölgy jól bánt vele, amikor itt kezdett dolgozni.”

– Senki sem jött?

– Soha nem láttunk családtagjainkat. Talán messze laknak.

Ignacio levette a kalapját. Mozdulatlanul állt, miközben Rosa virágokat rendezett el, amelyekkel szinte egész életében nem tudott bánni.

A figyelmeztetés két nappal később érkezett.

A Salcedo Csoport, amely két évig birtokolta El Rosariót, 940 hektáros földjét egy új cukornádtermesztő projektnek szentelte. A bérlőknek 30 napon belül el kellett vinniük az állataikat és el kellett hagyniuk a földet.

Ugyanez az értesítés érkezett Don Aurelio házába is, akinek három gyermeke volt, és egy takarmánytermesztő özvegyasszony házába is. Azon a délutánon Rosa verandáján találkoztak, szerződéseiket nejlonzacskókban tartva.

Egy szomszéd azt javasolta, hogy adják el az állatokat, mielőtt mindenkinek muszáj lenne, és akkor lejjebb mennének az árak.

Rosa Mimosára gondolt, akit felemeltek a vádliból, és összeszorította a térdét.

– Először is, kérdezzük meg, milyen jogaink vannak. Nem fogom félelemből odaadni a teheneimet.

Szétválogatta a nyugtákat, felírta a neveket, és megkérte, hogy senki ne adja át az eredeti dokumentumokat. De amikor egyedül maradt, újra el kellett olvasnia az első sort: a betűk összekeveredtek a könnyeitől.

Rosa egy vödör tetején ülve olvasta az újságot.

Továbbra is időben fizette a lakbért. Voltak számlái, a megtakarításaiból megjavított kerítései, és olyan tehenei, amelyek nem fértek volna el egy bérelt ház udvarán.

Mire Ignacio megérkezett, már sírt.

–Ki fognak minket vinni. Engem és mindenki mást is.

Felismerte a levélpapírt.

Visszaszerezte családja korábbi vagyonát, hogy megőrizze azt. A kezelését mások kezébe adta, és soha nem kérdezte meg, mit csinálnak vele.

– Róza, el kell mondanom neked valamit.

Tovább nézte a karámot.

– Azt mondják, a tulajdonos nem is tud ezekről a dolgokról. Vagy hogy tud, csak nem érdekli.

Ignacio érezte a szavak csapását.

Már éppen kimondta volna a vezetéknevét. Gyáva szégyenérzet állította meg: előbb ki akart találni valami megoldást, mielőtt beismerné, hogy ő is felelős.

– Ne pakolj még. Adj nekem pár napot.

Róza felnézett.

– Ön kerítéseket javít, Don Ignacio. Ez egy hatalmas üzlet.

Másnap reggel az idős férfi belépett a csoport igazgatótanácsába. Tizenkét vezető hallgatta Fabián Ortega regionális vezetőt egy tervrajz előtt.

„A területet a jövő hónapban megtisztítják” – magyarázta.

– Nem lesz világos – mondta Ignacio.

Rafael megfordult a székében.

Az apja otthagyta a cetlit az asztalon.

—Felfüggesszék ezeket az értesítéseket. Tekintsék át a szerződéseket és állítsák le az El Rosario projektet.

Fabian a visszatérésekről kezdett beszélni.

Ignacio félbeszakította.

– Tudni akarom, ki döntötte el, hogy emberek nem jelenhetnek meg ezen a gépen.

A menedzser lenézett.

Amikor a többiek elmentek, Rafael becsukta az ajtót.

–Mindez egy nő miatt, akit az út szélén szedtél fel?

Ignacio lassan ránézett.

– Felemelt engem.

– Apa, vannak emberek, akik azért keresik meg az idősebb embereket, mert tudják, mit kaphatnak.

– Amikor kinyitotta nekem az ajtót, nem tudta a vezetéknevem.

Rafael a mappán lévő számokra mutatott.

– Nem dobhatunk ki egy befektetést csak azért, mert vacsorát kaptunk tőle.

Ignacio vett egy mély lélegzetet, mielőtt válaszolt.

–Megveszem El Rosariót a piaci árán, a saját pénzemből. Aztán majd én döntök, mit csinálok vele. Egyetlen partner sem fog fizetni a döntésemért.

A fia hallgatott, meglepte a hang határozottsága.

– És megkérdezheted valamikor, hogy már vacsoráztam-e – tette hozzá az öreg.

A felfüggesztés még aznap elérte a bérlőket.

Rosa mélyen aludt, bár nem értette, mi történt. Ignacio napokig nem volt otthon. Mimosa minden reggel a karám kapuja felé bőgött, mintha ő is a vödrére várna.

Végül 3 sötét jármű jelent meg.

Fabián kiszállt az egyikből. Ignacio, aki szürke öltönyt viselt, egy másikból. Mellette egy nő egy mappát cipelt.

Rosa a földön hagyta a vödröt.

– Kiéi ezek az autók?

-Enyém.

Ránézett az öltönyösre, a sofőrre, majd vissza az öregemberre.

– Szóval, ki maga?

– Ignacio Salcedo. Az enyém a cég, amelyik a levelet küldte.

Róza hátrált egy lépést.

Megpróbált közelebb húzódni, de a nő felemelte a kezét.

– Hallotta, hogy azt mondom, félek. Hagyta, hogy úgy beszéljek a cégéről, mintha semmit sem tudnék.

-Igen.

– Jól szórakozott?

A kérdés jobban fájt neki, mint fia bármilyen szemrehányása.

– Nem. Szégyelltem bevallani. Azt hittem, előbb megjavítom. Bocsánatot kell kérnem.

Rosa a mappát tartó nőre nézett.

Teresa volt az, Ignacio legkisebb lánya. Elkísérte apját, hogy segítsen magyarázni, de megértette, hogy ez a pillanat nem neki való.

Az öregember leült a lépcsőfokra, némi távolságra tőle.

– A sír, amire vigyázol, az anyámé.

Rosa abbahagyta a járművek nézését.

Elmondta neki, miért tért vissza, mennyi időbe telt, és hogyan találta meg a virágokat.