Egyik vasárnap Rafael telefon nélkül érkezett. Az apja éppen az unokájának magyarázta, hogyan kell kicserélni a kerítésdeszkát. Megvárta, amíg befejezik, majd kért egy másik kalapácsot. Ignacio szó nélkül átnyújtotta neki. Együtt dolgoztak, amíg Rosa ebédre nem hívta őket.
Nem minden változott meg egyik napról a másikra. Ignacio néha még mindig egyedül vacsorázott, de most már tudta, hogy felveheti a telefont, és mondhatja, hogy társaságra van szüksége.
A következő október 23-án felment a temetőbe Rosával. Virágot vitt. Rosa kávét vitt egy termoszban, mert Elvira soha nem engedte volna, hogy bárki is fázzon.
Ignacio letérdelt a sírbolt elé.
– Visszajöttem, anya
Rosa hátrált pár lépést, hogy beszélhessen.
Visszatérve Elvira házát frissen meszelve találták. A kályha még a helyén volt, a csorba csésze pedig a kávéfőző mellett várakozott.
Hetekkel később Rosa egy újabb viharban autózott, amikor meglátott egy fiút a parton sétálni. Átázott hátizsákot cipelt, és néhány könyv volt az ing alatt.
Megállt
– Asszonyom, nincs pénzem, hogy fizessek.
Rosa eltett egy vödröt az üléstől, és kinyitotta az ajtót.
-Szállj be. A fuvarok ingyenesek.
