Octavio behívta az irodájába.

– A bizalom nem az öltözködésedtől függ. Minden egyes beszámolót, amihez hozzányúltál, át kell néznem.

Germán elvesztette az állását a felülvizsgálat befejezése után.

Jimena felbontotta az eljegyzést.

„Nem tudtam, hogy léteznek” – mondta. „Nem építettem volna fel az életemet arra a hazugságra, amit nekik mondtál.”

Germán megpróbált újrakezdeni a városban. Eladta az órát, majd néhány öltönyt. Áruk kirakodásával és raktárak takarításával foglalkozott.

Sokáig összekeverte a vigasz hiányát a megbánással.

A farmon Natalia abbahagyta az útra nézést.

Visszaszerezte a lekvárjaira a vásárlókat, és csatlakozott egy szövetkezethez, amely átlátható elszámolással vásárolta fel a kávét.

Nem ment minden nehézség nélkül. Elvesztett egy adag lekvárt, rosszul számolt ki egy rendelését, és el kellett adnia egy biciklit, hogy kifizesse a napszámosokat.

Egy vevő nevetségesen alacsony áron ajánlotta fel, hogy átveszi a teljes produkciót.

Natália majdnem beleegyezett.

Aztán elővette a jegyzetfüzetét, és összeadta a hozzávalókat, a tárolóedényeket és a munkaórákat. Azt válaszolta, hogy nem.

Azon a délutánon több eladatlan dobozzal tért haza. Aggódott a számlák miatt, de most először érezte úgy, hogy valaki nem hoz döntéseket a nevében.

A következő héten más vevőkre is talált a piacon.

Andrés egy kis műhelyt nyitott a raktárban.

Ugyanúgy fizetett lakbért és fogadott el utasításokat Natáliától, mint bármelyik másik szomszéd.

Egyik délután Gael megkérte, hogy másszanak fel a vállára, hogy elérjenek egy alacsony ágat.

Andrés Natáliára nézett.

Mosolygott.

A fiú felment az emeletre, és olyan nevetést hallatott, amilyet hónapok óta nem hallottak.

Natália is nevetett.

Andrés egy pillanatra megállt, csak hogy meghallgassa a lányt.

Ami ezután jött, lassan növekedett.

Egy közös kávézás hajnal előtt. Beszélgetés az elvesztett feleségéről. Natalia hallgatása, amikor eszébe jutott valami jó Germánnal kapcsolatban, és bűntudata volt, hogy eszébe jutott.

Andrés soha nem követelte tőle, hogy előző házasságából olyan történet legyen, amelyben semmi érdemleges nem volt.

Azt sem kérte tőle, hogy megtartsa a felesége fényképeit.

Amikor a válás véglegessé vált, még mindig eltartott egy ideig, mire eldöntötték, mit akarnak együtt építeni.

Natália volt az, aki egy délután megfogta a kezét.

– Nincs szükségem rád, hogy megments.

-Tudom.

–Azt akarom, hogy maradj, mert te is akarod. És mert én is akarom.

Megcsókolta a megjavított kapunál.

Hónapokkal később összeházasodtak, kevés vendéggel, az étkezés a folyosón volt.

Gael vitte a gyűrűket.

A szertartás előtt egy szomszéd megjegyezte, hogy Andrésnek szerencséje volt, hogy olyan feleséget talált, akinek van farmja.

Natalia kinyitotta a száját, de ő válaszolt először.

– A földnek már volt tulajdonosa, amikor megérkeztem. Munkát kerestem.

A nő lesütötte a szemét.

Később Natália megkérdezte tőle, hogy megbántották-e ezek a szavak.

– Egy kicsit – ismerte be. – De nem kell tőled semmit elvennem ahhoz, hogy értékesnek érezzem magam.

Megsimogatta a kezét.

Evés után mindketten leszedték a tányérokat. Gael elaludt egy padon, a gyűrűk szalagjai az ujjai köré tekeredtek. Natalia betakarta a sáljával.

A ház Natáliáé maradt. A műhely tovább bővült. A kávé ismét megtöltötte a raktárat minden egyes aratással.

A fiú pedig elkezdte Andrést „apának” szólítani anélkül, hogy bárki is megtanította volna rá.

Az ács először mozdulatlan maradt.

Aztán így válaszolt:

-Itt vagyok.

Távozása után közel két évvel Germán visszatért.

Útközben gyakorolta a bocsánatkérést.

Elképzeltem Natáliát szomorúan, elérhetően, hálásan, hogy visszatértem.

Azt találta, hogy az ablakok ki vannak festve, a kapu pedig néma.

Látta Gaelt Andrés felé futni.

Natalia mögöttük jelent meg, előrehaladott terhességgel.

A begyakorolt ​​mondatok eltűntek.

– Natália. Én vagyok az.

– Felismerlek.

Megállt a kapunál.

– Hibáztam. De visszatértem.

Natália lassan megrázta a fejét.

–Elmentél, elvetted a fiad megtakarításait, és úgy döntöttél, hogy nem válaszolsz. Aztán mások előtt tagadtad. Sok döntés volt.

Germán Andrésre nézett.

– Behoztál egy másik férfit a házamba?

–Ez a ház az enyém. És a kapcsolatunknak már régen vége szakadt jogilag.

Vitatkozni akart.

Natália félbeszakította.

– Itt nem fogsz kiabálni.

Gael a folyosóról figyelte az eseményeket.

Felismerte Germánt. Kíváncsiság, harag és félelem keverékével nézett rá, amilyet apja az út során el sem képzelt volna.

„Miért nem akartad a lovamat?” – kérdezte a fiú, miközben a kék alakot tartotta.

Germán lehajtotta a fejét.

– Nem. Én… valami nagyon rosszat tettem.

Andrés leguggolt Gael mellé.

– Ha akarsz, nálam maradhatsz.

A fiú a pólójába kapaszkodott.

Natália mély levegőt vett.

– Ha felelősséget akarsz vállalni érte, meg kell beszélnünk egy segítséggel. Ma nem fogsz idejönni és olyan dolgokat ígérni neki, amiket még nem tudsz betartani.

Németül jön a llorar.

Natalia most először nem érezte kötelességének, hogy megállítsa a könnyeit.

Andrés útravalót ajánlott fel.

Germán remegő kézzel fogadta el.

Elment anélkül, hogy sikerült volna újra kinyitnia az ajtót, mint azelőtt.

Hetekkel később megérkezett egy boríték pénzzel és egy cetlivel: „Gael iskolájának.”

Natalia a gyerek iratai közé tette. A következő borítékok is megérkeztek.

Nincs jelentősége a használatnak

Azt értették alatta, hogy Germán elkezdte teljesíteni kötelezettségeinek egy részét.

Végül megbeszélik majd a látogatást. Lassan, Gaelt is meghallgatva.

Azon az éjszakán azonban a fiút valami más aggasztotta.

Andrést egy kiságy csiszolása közben találta.