Éppen férjhez akart menni… amikor olyasmit hallott, amit nem kellett volna.
Azon a délutánon, amikor Ximena úgy döntött, hogy visszaadja az eljegyzési gyűrűjét, a kapu elhallgatott.
Hónapok óta ez a hang jelezte Mauricio látogatásait: a teherautója motorja zaja, a léptek kopogása a kavicson, a fa nyögése, ahogy kinyílt.
Ximena odaszaladt, hogy megnézze magát a kis konyhai tükörben, és megigazítsa a copfját, meggyőzve arról, hogy egy napon már nem fogja vendégnek érezni magát a saját kapcsolatában.
Még 3 hónap volt hátra az esküvőig.
Amaliával, nagynénjével élt egy kis házban Puebla hegyeiben, kávéültetvények és narancsfák között.
28 évesen tudta, hogyan kell befőtteket készíteni, beteg csirkét gyógyítani, és felismerni, mikor van szüksége a földnek vízre.
Mauricio előtt azonban mindig úgy tűnt, hogy valami hiányzik neki.
Az El Encino ranchot vezette, egy csillogó teherautót vezetett, és olyan üzleti dolgokról beszélt, amiket a lány nem értett.
– Miután összeházasodunk, meg kell változtatnod néhány szokásodat – mondta neki –.
A családom nagyon odafigyel ezekre a dolgokra.
Ximena elkezdte elpakolni a virágos ruháit.
Megpróbált kevesebbet beszélni étkezés közben, és megtanult mosolyogni, amikor a férfi válaszolt az üzenetekre, miközben ő mesélt neki a napjáról.
Azon a délutánon 40 percnyi visszaemlékezés következett.
– Precíz munka
Igen, érted?
Megcsókolta a homlokát, és a telefonjára nézett.
Amalia babot és frissen készült tortillákat szolgált fel.
Az asztal másik oldaláról figyelte, ahogy Ximena odahozza vőlegényének a tányért, a szószt, sőt még a szalvétát is, miközben ő alig emelte fel a tekintetét.
Amikor Mauricio elment, az idős asszony két csésze teát vitt a folyosóra.
– Örülsz az esküvőnek, lányom?
Ximena megpörgette a gyűrűt.
-Természetesen
Amália várt
A fiatal nő végül az út felé nézett.
-Szerintem normális, hogy félsz.
A nagynénje hagyta kihűlni a teát a kezében.
– Vannak félelmek, amelyekre oda kell figyelni.
Másnap reggel Ximena elment El Encino márkájú tejet venni.
Tomás Aguilart az istálló melletti kerítés javítása közben találta.
32 éves volt, kérges kezei voltak, és nyugodt munkamódszerrel dolgozott.
Már egy ideje üdvözölte, de soha nem beszéltek néhány percnél tovább.
„Be van törve a házad ajtaja” – jegyezte meg.
-Tudom
Egy nap va caerse.
– Holnap átnézhetem, ha megfelel neked.
Ximena majdnem megszokásból visszautasította a segítséget.
—Ki a helyes?
– Először is, hadd lássam, mire van szükséged.
Korán érkezett, egy szerszámosládával a kezében.
Amália kávét kínált neki, amit ő elfogadott, miután gondosan megtisztította a csizmáját.
Ximena segített neki megtartani a fát, miközben kicserélt egy zsanért.
– Mauricio azt mondja, el kellene távolítanunk, és egy vasat kellene feltennünk a helyére.
Tomás megvizsgálja a postát.
—Ma van
Tú úgy dönt, si quieres conservarla.
A válasz a meglepetésre.
Mauricio általában előre bejelentette, hogy mit fognak tenni; ritkán kérdezett rá.
Munka 2 órán át.
Tomás nyugodtan elmagyarázta az összes beállítást, amikor a nő megkérte, hogy próbálja ki.
Amikor végzett, Ximena többször is kinyitotta az ajtót.
A fa simán mozgott.
– Már nem játszik – mondta mosolyogva.
– Már csak az van hátra, hogy rendesen becsukódjon.
Megvárta, míg a lány megpróbálja a tűt, majd összeszedte a szerszámait.
Ximena fizetni akart neki, de Tomás egy zacskó kávéra mutatott, amit Amalia őrölt meg.
– Ha eladod nekem azt, bosszút állunk a szívességért.
Az idős asszony megtöltött neki egy zacskót, és édes kenyeret is tett bele.
Amikor elment, Ximena az ajtóban maradt.
Régóta nem éreztem úgy, hogy egyetlen teljes délelőttöt is bizonyítanom kellene.
Csütörtökön elutazott a faluba, hogy cérnát és gyógyszert vegyen.
Ahogy elhaladt a téren álló szálloda előtt, felismerte Mauricio teherautóját.
Azt mondta, hogy ellenőrzi a szarvasmarhákat.
Ximena megállt egy bolt napellenzője alatt.
Látta, ahogy Daniela, egy kereskedő lánya kíséretében távozik.
Valamin nevetett, Mauricio pedig elsimított egy hajtincset az arcából, mielőtt kinyitotta neki az ajtót.
Ximena a mellkasához szorította a bevásárlószatyrot.
Felhívhatta volna.
Ehelyett mozdulatlanul maradt, amíg a teherautó el nem tűnt.
Azon az estén egy süteménnyel érkezett.
– Szörnyű napom volt.
Nem hagytam el a karámokat.
Ximena érezte, hogy valami bezárul benne.
-Egész nap?
– Már a legelejétől fogva.
Olyan könnyedén válaszolt, hogy a lány egy pillanatra kételkedett a látottakban.
Mielőtt elment, Mauricio egy mappát hagyott az asztalon.
– Holnap alá kell írnunk néhány dolgot.
Hozd magaddal a születési anyakönyvi kivonatodat és a személyi igazolványodat.
Ximena kinyitotta az első oldalt.
– Itt azt írja, hogy ingatlankezelés.
Gyengéden elvette tőle a mappát.
– Ezek a közös életünkre való felkészülés.
Majd holnap elmagyarázom neked.
Amália, aki mosogatott, elejtett egy kanalat.
Mauricio a fejét a lány felé fordította.
Néhány másodpercig nézték egymást.
Ximena észrevette.
Miután elment, megpróbált kérdezni, de a nagynénje bezárkózott a szobájába, mondván, hogy fáj a feje.
Ximena most először nem hitt neki.
Másnap reggel El Encinóba ment azzal a szilárd szándékkal, hogy beszéljen Mauricióval.
Az irodában azt mondták neki, hogy a régi szárítóhelyiség közelében van, a kávéültetvény túloldalán.
Az árnyékos ösvényen haladt.
Mielőtt megérkezett volna, egy ismerős nevetést hallott.
Megállt egy fa mögött.
Mauricio és Daniela a kőfal mellett ölelkeztek.
„Meddig akarjátok még folytatni ezt az esküvőt?” – kérdezte.
