Az ügyvéd neve Lucía Mendoza volt.
Ximena egy kávétermelők szövetkezetének ajánlásán keresztül talált rá, és a megtakarításaiból fizette a konzultációt.
Lucía áttekintette a hagyatéki aktát, és megerősítette, hogy Ernesto jogilag elismerte őt.
A végrendelet vagyonának jelentős részét ráruházta.
Azt is elmagyarázta, hogy milyen hatókörű erőt kapott Mauricio.
Ximena hányingert érzett, amikor rájött, mennyi mindent tett a kezébe.
– Vajon a férjhezmenetel megadta volna neki mindezt?
– Csak az esküvő nem váltotta be, amit ígért – felelte Lucía, a levelekre mutatva –.
Ezért volt szükségem ezekre az aláírásokra.
Ernesto felesége megpróbálta rávenni, hogy fogadjon el egy minimális összeget, és tűnjön el a régióból.
Ximenának majdnem sikerült.
Amikor hazaért, Amáliát találta, amint egy lepedőt foltozott az ablakból beszűrődő fénynél.
A szemüvegét hónapok óta cérnával tartották össze.
A fiatal nő leült vele szemben.
– Igényt fogok kapni arra, ami jogosan az enyém.
Amália letette a tűt.
– Akárhogy is döntesz, lányom.
A következő hónapokban találkozókra, dokumentumokra és megbeszélésekre került sor.
Ximena megtanult másolatokat kérni, kérdéseket feltenni, és azt mondani, hogy gondolkodnia kell, mielőtt aláírja.
Egy doboz jelent meg a dossziéban, amiben Beatriz holmijai voltak.
Benne egy fénykép és egy levél volt, ami sosem jutott el Amáliához.
„Ha lány lesz, Ximenának szeretném elnevezni.”
Tegnap éreztem, hogy mozog, miközben énekeltem.
Remélem, egy nap elmondhatom neki, mennyire vártunk rá.”
Ximena többször is elolvasta ezeket a sorokat.
A fényképen az anyja a konyhaablaknál állt, egyik kezét a hasára téve.
Ugyanolyan mosolyuk volt.
Délután elvitte a képet bekeretezni.
Végre hozzáférhetett az örökségéhez.
Nem költözött be az El Encino-i főházba.
Úgy döntött, hogy rehabilitálják Los Naranjost, egy kis birtokot, ahol öreg kávéfák, egy megrongálódott ház és egy forrás állt.
Pénzt tett félre Amália egészségére és a projekt fenntartására az első néhány évben.
A többiek védve maradtak, miközben ő nyugodtan eldöntötte, hogyan használja.
Mauricio elvesztette vezetői pozícióját munkája felülvizsgálata után.
Többször is megpróbált találkozni vele, de Ximena azt kérte, hogy a függőben lévő ügyeket az ügyvédjén keresztül intézzék.
Egyik reggel Tomást a kapu előtt találta.
A szerszámosládáját cipelte.
Hetekkel korábban felmondott az El Encino-nál, és egyedül dolgozott kerítések és tetők javításán.
– Azt mondták, hogy keresel valakit Los Naranjosba.
Ximena elmosolyodott.
– Szükségem van egy költségvetésre.
Elővett egy jegyzetfüzetet a zsebéből.
Együtt kutatták át a házat.
Tomás rámutatott a cserélendő gerendákra, a nő pedig megmutatta, hol szeretne ablakot nyitni.
A tetővel kezdték.
Ezután felújították a konyhát és a folyosót.
Voltak esős napok, hibák és számítások, amelyek nem a várt módon alakultak.
Tomás soha nem hozott döntést anélkül, hogy megkérdezte volna őt.
Amikor nem értettek egyet, megbeszélték, más megoldást kerestek, majd visszatértek a munkához.
Egyik délután Ximena a kútnál találta, amint kezet mosott.
– Szeretnél velünk vacsorázni?
-Igen.
Amikor befejezte, Amália szinte túl nyilvánvaló diszkrécióval vonult vissza.
A Ximena egy folyó.
Tamás is.
Egy pillanatig álltak a nyitott ajtóban.
– Szeretnélek randira hívni – mondta –.
Amikor csak akarod.
Ximena ideges lett.
Ezúttal nem kellett elrejtenie őket.
– Vasárnap tudok.
Los Naranjos első kávézóját egy évvel később adták el.
Nem volt bőséges termés, de elég volt a munkára, a költségekre, és az ünneplésre vakondhallal, rizzsel és egy süteménnyel, aminek elkészítéséhez Amália ragaszkodott.
Ximena több szomszédot is felbérelt, hogy kiválasszák a gabonát.
Azt tervezték, hogy a csendesebb hónapokban egy kis konzervgyárat nyitnak.
Alkonyatkor Tomás rajtakapta, amint Beatriz fényképét helyezte el a nappaliban.
Mellette egy nemrég készült fotó volt Amaliáról, amint mosolyog a kávécserjék között.
„Jól teljesítettek ott” – mondta.
Ximena odalépett hozzá.
Kapcsolatuk étkezések, séták és nehéz beszélgetések során mélyült el.
Tomás tudta, hogy mennyire fél a bizalomtól; megtanulta felismerni, mikor kell beszélnie, még akkor is, ha egy ideig tartott, mire megtalálta a szavakat.
Kimentek a folyosóra.
Amália egy hintaszékben aludt, térdén kendővel.
Az utolsó vendégek nevetése a teraszról hallatszott.
„El tudod képzelni, hogy néhány év múlva itt fogsz élni?” – kérdezte Ximena.
Tamás a házra nézett.
-Igen.
Még sok mindent kell javítani.
Könnyedén megpaskolta a karját.
– Nem a tetőről beszéltem.
Mosolyogva nézett rá.
-Én sem.
Ximena megcsókolta.
Röviddel ezután elkezdett esni az eső, finom és hűvös volt.
Rohantak elpakolni a székeket, miközben Amália felébredt és tiltakozott, mert senki sem hívta segítségül.
Mindhárman a konyhában kötöttek ki, törölközőkkel törölköztek meg és nevetgéltek.
Később, amikor Ximena kiment, hogy becsukja a kaput, egy kézzel mozgatta a fát.
A utas könnyedén belép.
Visszatérve Tomást találta kávét felszolgálva, Amaliát pedig éppen egy széket húzott ki neki.
Ximena belép közéjük.
Volt meleg étel, délelőttre munka, és egy olyan ház, ami hónapok óta megtelt hangokkal.
Kinyújtóztatta a lábát az asztal alatt, és elfogadott még egy csészét.
