– Amíg alá nem írom a meghatalmazást, és átutalhatjuk a pénzt.

Ximena zúgást érzett a fülében.

– És még mindig nem tudja, hogy örökösnő?

– Amália nem fog szólni semmit.

Egész életében engedelmeskedett.

Daniela kicsit arrébb húzódott.

– Mennyit hagyott rád Valdivia?

-Fél.

Az ügyvédek már megtalálták a végrendeletet.

Ernesto Valdivia, az El Encino korábbi tulajdonosának neve nem volt értelmes abban a beszélgetésben.

Az előző évben meghalt.

Ximena alig emlékezett rá, mint egy öregemberre, aki valaha egy autó ablakából figyelte őt.

– És aztán? – erősködött Daniela.

Mauricio vállat vont.

– Majd később elintézünk dolgokat.

Bármit aláír, amit elé teszek.

Ximena hátralépett.

Egy ág nyikorgott a cipője alatt.

— Ki van ott?

Elfutott, mielőtt Mauricio megláthatta volna.

Az ágak a karjába csapódtak, miközben az ösvényt kereste.

Nem tudta, mi fáj neki jobban: az árulás, vagy az a bizonyosság, amivel a férfi arról beszélt, hogy ő irányítja az életét.

Lelépett az útról, és egy morgást hallott.

Egy nagy, sötét, vaddisznó bukkant fel a páfrányok között.

Ximena megpróbált elmozdulni, de megbotlott egy gyökérben, és leesett egy kis lejtőn.

Fájdalom hasított a bokájába.

Kiáltás.

Ugatást, lépteket hallott, és egy hangot odafentről.

Tomás egy másik munkással és a ranch kutyájával érkezett.

Addig zajongtak az ösvényről, amíg az állat el nem tűnt a fák között.

Aztán lement felé.

– Tudod mozgatni a lábaidat?

Ximena remegve bólintott.

– A boka…

– Segítek felkelni.

Szólj, ha fáj.

Ahogy megpróbált felállni, könnyekben tört ki.

– Pénzért fog hozzám feleségül menni.

Thomas továbbra is térdelt mellette.

A férfi ingébe szorult, és úgy ismételte a szavakat, mintha hallania kellene őket ahhoz, hogy elhiggye őket.

Nem kért tőle magyarázatot.

Fogta, amíg a másik munkás elment a teherautóért.

A városi orvos rándulást diagnosztizált, és kitisztította a horzsolásokat.

Arra utasította, hogy pihenjen, és megkérte Amáliát, hogy figyelje a gyulladást.

Azon az éjszakán Ximena a nagynénjét az ágy mellett ülve találta.

– Tudnom kell, hogy ki volt az anyám.

Amália lehunyta a szemét.

– Az édesanyádat Beatriznek hívták.

Együtt dolgoztunk az El Encino konyháján.

A szavak lassan jöttek ki belőle.

Beatriznek kapcsolata volt Ernesto Valdiviával.

Amikor teherbe esett, megígérte, hogy segít neki, de a felesége megtudta, mi történt, és követelte, hogy hagyja el.

Beatriz egy bőrönddel és néhány ígérettel hagyta el a haciendát.

A szülés utáni komplikációk miatt halt meg.

– Vele voltam – mondta Amália.

Azt kérte, hogy ne hagyjalak egyedül.

Ximena az idős asszony kezeire nézett, ugyanazokra, amelyekkel befonta a haját és begyógyította a térdét.

– És az apám?

Amália nyelt egyet.

– El akart küldeni téged.

Mondtam neki, hogy gondoskodni fogok rólad.

Megengedte, hogy itt lakjak, majd a házat a nevemre írta.

– Cserébe a hallgatásért?

Az idős asszony lehajtotta a fejét.

Ximena elnézett.

Gyakran képzelődött már el magyarázatot az eredetére, de egyik sem váltotta ki belőle ennyi dühöt.

– Ernesto felismert téged, mielőtt meghalt – folytatta Amália –.

Megváltoztatta a végrendeletét.

Néhány hete tudtam meg, amikor Mauricio dokumentumokkal jött.

– És nem mondtad el nekem?

– Biztosított róla, hogy vannak problémák, és hogy mindent elvehetnek tőlünk, ha túl hamar beszélünk.

– Hazudhatott volna nekem.

Megkérdezhettél volna.

Amália sírni kezdett.

– Igen, lányom.

Meg kellett volna tennem.

Nem próbált tovább igazolni magát.

Ximena sokáig hallgatott.

Aztán megfogta a kezet, ami az ágytakarón pihent.

– Időre van szükségem, hogy abbahagyjam a dühöngést.

Amália bólintott.

– De ne aludj el a székben – tette hozzá Ximena –.

Fáj a hátad.

Az idős asszony megcsókolta az ujjait.

Másnap reggel együtt reggeliztek.

Még mindig voltak megválaszolatlan kérdések, de Ximena egyiket sem hagyta megválaszolatlanul.

Mauricio naplementekor jelent meg virágokkal és aggódó arckifejezéssel.

– Hallottam az állatról. Miért mentél be oda?

Ximena a folyosón várta.

Amália mellette állt.

– Elmentem megkeresni téged.

Danielával együtt hallgattalak.

A mosoly eltűnt az arcáról.

– Feldúltál.

Valószínűleg megértetted…

– Azt is tudom, hogy ki volt az apám.

Mauricio egy széken hagyta a virágokat.

– Szóval tudod, hogy ez az egész bonyolult.

Szükséged van valakire, aki segít.

Ximena letette a mappát az asztalra.

– Ezért akarta, hogy meghatalmazásokat írjak alá a számláim kezelésére és az ingatlanok eladására?

Bosszúsan nézett Amáliára.

– Fogalmad sincs, miről beszélsz.

– Ezért fogok konzultálni egy általam választott ügyvéddel.

Mauricio megpróbálta megfogni a kezét.

Ximena előhúzta és levette a gyűrűjét.

— Az esküvőt lemondják.

Észrevette a tenyerében a kis arany kört.

– Olyan életet ajánlottam neked, amilyet soha nem kaptál volna meg.

Ximena megbántódott, amikor ezt hallotta.

Hónapokig pontosan ezt hittem én is.

Vett egy mély lélegzetet, mielőtt válaszolt.

– Azt akarom, hogy elmenj.

Mauricio eltette a gyűrűt, és felvette a mappát.

– Meg fogod bánni.

Amalia mellett maradt, miközben a teherautó áthaladt a bejáraton.

Csak akkor ült le, amikor a lány eltűnt.

Gyengék voltak a lábai, és elzáródott a torka.

A nagynénje hozott neki egy pohár vizet.

Ximena lassan ivott.

Aztán a vállára hajtotta a fejét.

Azon az éjszakán gyűrű nélkül aludt az asztalon.