Amikor elindultam, anyukám odaadta a kártyát, amit az internetkávézóban nyomtattam ki. Aznap este megtalálta a táskámban, és megtartotta.
– Amikor újra elfelejted, hogy ki vagy.
Megöleltem, arcomat a vállába temettem.
Utána együtt mentünk enni. Letettem a telefonomat, és hallgattam, ahogy mesélt a napjáról.
Akkor nem ígértem neki, hogy hamarosan abbahagyja a takarítást. Megkérdeztem, mit szeretne csinálni.
Anyukám eltartott egy ideig, mire elkészült. Aztán elmosolyodott, meglepődve, hogy végre rá került a sor.
Vissza akart menni a középiskolába. Látott egy kiírást felnőtteknek szóló jelentkezésre, de mindig talált okot a halasztásra.
Azon a héten kerestük az információkat. Nem én töltöttem ki az űrlapokat anélkül, hogy megkérdeztem volna, és az időbeosztását sem én határoztam meg. Leültem mellé, ahogy ő is annyiszor ült már velem.
Amikor felírta a nevét a jelentkezési lapra, felismertem benne a félelem és a remény kifejezését.
Odaadtam neki az új jegyzetfüzetet, amit valaha az ágyam alatt rejtegettem. Anyám megsimogatta a borítóját, és elkezdte leírni a saját kérdéseit.
